|
|
|
ÁdE
Mélyre hatol már a tőröm amivel karcolok ha tudok,
sebet ejtek benned, mert unom hogy mindig futok
ha tetlegessé fajul több száz érzés mi egy szutyok nekem,
tényleg nem montam dehát fogd a kezem szeress velem!
csak egyszer élünk, ezért pedálra lépek
ki tudja mikor lessz vége, mikor találom egésznek.
ezért itthagynám a nyomom, egy szolid üzenet,
szenvedtem eleget kétszinű emberek miatt,
magából mindent kiad azt is amit nem kéne,
aztán bánhatja majd később mert akkor azt monta hogy 'méne'?!
az élet része ezért irjuk le hogy emlékezzünk: ilyen is volt
hátra nétni fölösleges mert azt se tudjuk kihez is szólt.,
elfertőződött a véset,
mára már mély seb
tátong ott, ahol egykoron sziv lüktetett, megkötöttük az üzletet,
de csak buktam rajta
szerelmek jönnek mennek én mért vagyok leragadva?!
na, adjatok egy körzőt,
hogy kiszúrjam az önzőt
kinevetik a költőt,
mert elszoktak a jótól,
mit vársz egy szószólótól?...
hiányt nem pótol, de megmozgat valamit
ádi visszakapja szavait
a hátába hogy fájjon, nem magyarázom soraim, !igy van és kész!
poros a naplóm mert nem használom,
nem ismer senki ha a vidámságot skandálom,
üres a naplóm bőr alatt nyugszik a tartalom
nincs is naplóm, lehet hogy ez láccik az arcomon...
ha a betűk beszélnének, reggelig mesélnének, de mára;
belekarcolom egy fába:
húzz a picsába!
Refr.:
Egy érzelmi vár tornyait másszuk napról-napra,
ahol egy karcolat, egy tintanyom, egy foszlány marad rajta,
telnek a percek, napok múlnak, szállnak az évek,
de minden sor tőled függ, hogy milyen mélyre nyúlnak.
Egy érzelmi vár tornyait másszuk napról-napra,
ahol egy karcolat, egy tintanyom, egy foszlány marad rajta,
telnek a percek, napok múlnak, szállnak az évek,
de minden sor tőled függ, hogy milyen mélyre nyúlnak.
Muki
Én egyedül álltam a parton egy tollal,
Megbarátkoztam a hibákkal, messze szálltam egy csókkal,
Visszatértem egy bókkal, de a homokba volt írva,
Hogy nem illek a világba, már nem nyújt semmi vigaszt,
Az élet belém mart, egy seb, és ismét vérzek,
A lelkemben egy karc, egy újabb szilánk, de még tűröm,
Bár ez napról napra rosszabb, de mit tegyek, hogy elhidd,
Egy könnycsepp volt az aszfalton, ami a Mennybe felvitt,
Ezért összeteszem kezem, mielőtt lehajtom fejem,
De csak hálákodni tudok, mert erre vagyok méltó,
Talán nem értem ez mért jó, mért nem használ a szép szó,
Csak akkor bántjuk egymást, mikor a mérleg elve billen,
Nekem az élet egy kalitka, amiből ki akarok törni,
A gondolat egy börtön, talán meg kéne szökni,
Mert lassan minden egyes strófa, kiutat jelent,
A szökni vágyó világból, ahol mindenki egy fegyenc,
Ahol a szállóige szótcserél, nem lesz nagy az öröm,
Törném darabokra múltam, de tudok titkot tartani,
A SzóSzólókért hajtani, mert van még egy-két barát,
Aki bármi is történjen, nem nézi, hogy hány karát!
Boom
bánattal a kezemben, ülök a tenger parton
fújom a füstöt a naplementében, majd a lányom hallom
ahogy nevet, a feleségem érzem ahogy szeret
tegnap tudtam, hogy hol voltam, de nem tudom hogy ma hol leszek
de biztos, vár rám a faház, a tenger part
reméltem, hogy valaki velem tart, de új életet kezdeni
sem könnyebb, mint egy angyalt végleg megszeretni,de
egy próbát megér, majd ha órát regél a lányom
kandallónál, majd az altatónál a súgja,
apu jól átvertél, tudva,hogy nem léteznek tündérek
újra, melléd ülnék le, és szemébe nézve
mondanám, hogy szeretlek,tudom ezért megérte élnem
megérte elhagyni a múltamat, a dühös habok súgják
addig szeress amíg lehet,az elhagyott arcok tudják
a lelkem új útra tart, a fény felé
jobb kezemben a lányom keze, ballban a feleségemé
a szívemben a barátaim, akiknek nem számít hogy mikor megyek
nem várják hogy itthon legyek, hisz velem tartanak
egy olyan úton, ahol már csak a családom hív angyalnak,de
még is elszórják hamvaimat, tudva, hogy mennem kéne
most is elkésve, küldenek bele az idő ketrecébe
ahol magam tartom ellenfélnek, ahol kilógok egy körből
betűk bújnak elő a felhőből, hullámokat keltve a tengeren,
régen azt hittem, hogy nem merem, de mára szembe a habokkal
tudom, hogy gyorsabban kell eveznem, előrébb egy alkonnyal
tudom, hogy kikéne végre kötnöm,emlkézve az álmomra
egy olyan tengeren utazva, ahol nem futok zátonyra
1. rész, Fotográfus mesterek és fotóművészek íróportréi, 2024. április 27 – június 24.
2. rész, A múzeumi fényképészek íróportréi, 2024. június 27 – december 15.
2024-ben alapításának 70. évfordulóját ünnepli a Petőfi Irodalmi Múzeum, amelyet egy gazdag és sokszínű, gyűjteményeit bemutató kiállítássorozattal ünnepel meg. Ennek a sorozatnak képezi az első részét A halandóság törékeny arcai fotókiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményének íróportréiból. A jubileumi tárlat olyan válogatást mutat be a múzeum archív fényképeiből, amely sajátos keresztmetszetet nyújt az irodalom jeles szereplőiről éppúgy, mint a magyar fotótörténet kiemelkedő alkotóiról.
A kiállítás felépítése rendhagyó, mivel azonos főcím alatt két önálló, időben egymást követő tárlat szerepel. Az elsőn (2024. április 27 – június 24.) az archív írói arcképekre, míg a másodikon (2024. június 27 – december 15.) a múzeumi fényképészek munkája során készült portrékra kerül a hangsúly. A két egymást követő tárlat összesen mintegy 150, a múzeum tulajdonában lévő klasszikus magyar író arcképét vonultatja fel.
Végigtekintve a kiállításon, a látogató számos ismerős fényképre bukkanhat. Ki ne látta volna tankönyvében a megtört tekintetű Arany, az igéző Ady, a kalapos dendi Kosztolányi vagy a vigasztalan Juhász Gyula fotóját? Közös bennük, hogy valamennyit a PIM fotógyűjteménye őrzi.
A múzeum már 1954-es megalakulásakor kiemelt jelentőséget tulajdonított a fotográfiáknak, amelyek műtárgyként, készítőjüket is megnevezve kerültek be a nyilvántartásba. Az áprilisban megnyílt tárlat válogatás a Művészeti, Relikvia- és Fotótár 40 ezer darabos írói ikonográfiai kollekciójából, a PIM fotógyűjteményének legértékesebb egységéből. A Művészeti Tár fotógyűjteménye országosan is a legnagyobb írói képi adatbázis, és mint ilyen, nélkülözhetetlen kiállítások, irodalmi kiadványok összeállításakor is.
Az első bemutatón (2024. április 27. – június 23.) szereplő, időrendben kiállított mintegy 80 fénykép neves fotográfusok – Simonyi Antal, Ellinger Ede, Uher Ödön, Székely Aladár, Rónai Dénes, Pécsi József, Escher Károly, Zinner Erzsébet, Balla Demeter, Gink Károly, Molnár Edit, Szilágyi Lenke és többek - munkáin keresztül egyben fotótörténeti ívet is felrajzol, érzékeltetve, hogyan alakult a portréfényképezés technikája és szemléletmódja a korai és a legújabb felvételek között eltelt mintegy 150 évben. A tárlat legkorábbi fotográfiája Tiedge János Vörösmartyt ábrázoló felvétele 1854-ből, míg a legutóbbiak a 2000-es évekből valók. A kiállítás az irodalom és fotográfia egyfajta izgalmas találkozására invitál.
A gyűjtemény bővelkedik különleges, korai fényképészeti eljárással készült eredeti fotográfiákban. Kiemelkedik közülük Székely Aladár Ady Endréről 1915-ben készült dedikált fotója, Simonyi Antal Jókai Mórról, illetve Arany Jánosról készült albumin fényképei, Ellinger Ede Arany János fényképe, Balogh Rudolf Molnár Ferencről haditudósítóként készült fotója, vagy Edward Steichen, a divatfotózás úttörőjének Molnár Ferenc portréja, és Kaffka Margit albumin fényképe.
A halandóság törékeny arcai címet Juhász Ferenc Molnár Edit Íróportréim című 1973-as pécsi kiállítására írt megnyitóbeszédéből kölcsönöztük.
A második kiállításon (2024. június 27. – december 15.) a PIM fotósai (Berekméri Zoltán, Flesch Bálint, Bókay László, Dobóczi Zsolt, Belicza László Gábor, Gál Csaba és Birtalan Zsolt) által az elmúlt évtizedekben készített íróportrékra kerül majd a hangsúly.
A kiállítás kurátorai: Kovács Ida és Kemény Aranka irodalmi muzeológusok, PIM
Grafikai tervezés: Csuport Andrea
Látványterv: Mihalkov György, PIM
