|
|
|
Lassul a léptem,
fojt a magány. Az ajkam mozdulatlan.
Sokat álltam a háznál,
ahol élt az a lány, szemében furcsa fénnyel.
Fáradt hangján rám köszönt,
minden dalba öltözött.
Minden este elindult,
soha nem sietett. A percek érte teltek.
És a bárban, a rúdnál
- ahol annyi a fény -, ha táncolt,(a) teste lángolt.
Volt egy álma rég talán,
elfeledte már.
Szalmaszálként égett el,
sírja lett az ócska bár.
Várnám a hídnál, már nem jöhet el.
Hiába hívom, már nem veszi fel.
Lassul a léptem,
nélküle én siváran, jégbe zártan
nem is látom a célt. A hajnal fénye elhal.
Szétszakadtam.
Nem ismertem, mégis fáj:
szomorúan nézett rám.
Várnám a hídnál, már nem jöhet el.
Hiába hívom, többé nem veszi fel.
Soha már...
Várnám a hídnál, de nem jöhet el.
Hiába hívom, már nem veszi fel.
Várnám a hídnál, de nem jöhet el.
Hiába hívom, már nem felel. Sohasem.
