|
|
|
Akit felrepített valamikor a szél,
az egyszer végleg földet ér.
A lelkünk súlytalan, de mégsem száll.
Úgy zuhan a Föld felé,
ahogy egy feldobott kő zuhan a Mindenségen át.
A Mindenségen át.
Nincs fent helyünk, mert kidobott a Mennyország!
Azt hiszem néha, hogy értünk fúj a szél,
pedig sosem vigyázott ránk.
Tudja, hogy alattunk halált virágzik a mély,
de még így sem ölel át, hogy szállni tudjunk.
Segíts, hogy elfogadjam, így van jól,
hisz minden zuhanás véget ér.
A Föld kettőnkre vár, de félek még;
túl törékeny a lelkem ahhoz, hogy földet érjen.
Jöjj, taníts meg repülni hát!
Refrén:
Nincs több idő, nincs már több esély.
Most vagy soha, most, amíg fúj a szél.
Nincs több idő, túl közel vagyunk már.
Most vagy soha, holnapig várni kár.
Gyere és repíts el,
hogy sose érjen a halál utol minket,
mert földet érve nem lesz több zuhanás!
Azt hiszem néha, hogy értünk fúj a szél,
pedig sosem vigyázott ránk.
Refrén:
Nincs több idő, nincs már több esély.
(csak amíg tart a zuhanás!)
Most vagy soha, most, amíg fúj a szél.
(az égen át!)
Nincs több idő, túl közel vagyunk már.
(de még tart a zuhanás!)
Most vagy soha, holnapig várni kár.
(szálljunk már!)
Gyere és repíts el,
hogy sose érjen a halál utol minket,
mert földet érve nem lesz több zuhanás!
