|
|
|
Akit felrepített valamikor a szél,
az egyszer végleg földet ér.
A lelkünk súlytalan, de mégsem száll.
Úgy zuhan a Föld felé,
ahogy egy feldobott kő zuhan a Mindenségen át.
A Mindenségen át.
Nincs fent helyünk, mert kidobott a Mennyország!
Azt hiszem néha, hogy értünk fúj a szél,
pedig sosem vigyázott ránk.
Tudja, hogy alattunk halált virágzik a mély,
de még így sem ölel át, hogy szállni tudjunk.
Segíts, hogy elfogadjam, így van jól,
hisz minden zuhanás véget ér.
A Föld kettőnkre vár, de félek még;
túl törékeny a lelkem ahhoz, hogy földet érjen.
Jöjj, taníts meg repülni hát!
NINCS TÖBB IDŐ, NINCS MÁR TÖBB ESÉLY!
MOST VAGY SOHA! MOST, AMÍG FÚJ A SZÉL!
NINCS TÖBB IDŐ, TÚL KÖZEL VAGYUNK MÁR!
MOST VAGY SOHA! HOLNAPIG VÁRNI KÁR.
Gyere és repíts el,
hogy sose érjen a halál utol minket,
mert földet érve nem lesz több zuhanás!
Azt hiszem néha, hogy értünk fúj a szél,
pedig sosem vigyázott ránk.
NINCS TÖBB IDŐ, NINCS MÁR TÖBB ESÉLY! (Csak amíg tart a zuhanás!)
MOST VAGY SOHA! MOST, AMÍG FÚJ A SZÉL (az égen át!)
NINCS TÖBB IDŐ, TÚL KÖZEL VAGYUNK MÁR! (De még tart a zuhanás!)
MOST VAGY SOHA! HOLNAPIG VÁRNI KÁR. (Szálljunk már!)
Gyere és repíts el,
hogy sose érjen a halál utol minket,
mert földet érve nem lesz több zuhanás!
