|
|
|
| Előadó: | Niczky Band |
|---|---|
| Album: | Keressük! |
| Szövegírók: |
Niczky Géza |
|
Niczky Géza |
|
| Kiadó: | Keressük! |
| Stílus: | Pop |
| Címkék: | Keressük! |
Évek óta várom
hogy teljesüljön az álmom
Fent állok a színpadon
a vastapsot hallom
Telt ház van jól látom
az ismétlésem várom
Boldog vagyok mondhatom
mert elértem célom
Ez csupán egy álom
Ám én mégsem bánom
Pedig nagyon jó lenne
Ha teljesülhetne
Siker minden számom
mert tényleg szívből csinálom
Lelkem kincsét vállalom
és büszkén átadom
A színpadot imádom
a csodát itt megtalálom
Beindul szárnyalásom
szeszélyes varázsom
Nagy kár hogy csak álom
Távoli határom
Sorsom kegyes lehetne
Jobban is szerethetne
Cserihanna az elmúlt években vált igazán ismertté szókimondó, gyakran káromkodással fűszerezett dalszövegeivel. A pécsi születésű énekes szerint a mai napig rendszeresen kritizálják emiatt, ami mögött az állhat, hogy ő egy popénekes, ráadásul egy NŐ.
Bár ezeket a kommenteket el tudja engedni a füle mellett, vannak olyanok, amik őt is szíven ütik: amikor például az alakjára tesznek megjegyzést. A Fonogram- és Artisjus-díjas altpopelőadó szorongásról, önbizalomhiányról, Mayer Zolikáról is énekel a dalaiban, és persze SÖRSEGGŰ LÁNYOK‑ról, aminek a klipje mától látható. Az interjúban szó esik a nemet mondás képességéről, a művészet terápiás hatásairól, és arról is, hogyan élte meg, amikor szétverték az SZFE-t. Kaiser Orsolya írása a wmn.hu oldaláról.
Kaiser Orsolya/WMN: Izgulsz az interjúk előtt?
Cserihanna: Akkor szoktam egy kicsit izgulni, ha mondjuk tévé- vagy rádióinterjúról van szó, főleg ha élőadás van, mert ha valami nem komfortos, akkor nem tudok egyszerűen felállni és kisétálni. Magától a beszélgetéstől nem félek, inkább a kontrollvesztettség érzése az, ami ilyenkor zavarni szokott.
K. O./WMN: A színpadon, amikor énekelsz, nincs meg ez a kontrollvesztettség-érzés?
CS.: Nemrég volt szerencsém Krúbi előtt fellépni a Budapest Parkban. Még soha nem voltam ennyire ideges, legszívesebben hazamentem volna. Aztán, amikor kiléptem a színpadra, a tizenkétezer fős tömeg hangja és energiája olyan intenzíven hatott rám, hogy teljesen magával ragadott.
K. O./WMN: Az SZFE-n végeztél bábszínház-rendezőként, jelenleg a Budapest Bábszínház zenei vezetője vagy, előadásokat is szervezel az ország bábszínházaiban, zenélsz, dalokat írsz és koncertezel. Emellett több közös projekted is volt a Fókuszcsoport stábjával. Hogyan osztod be az idődet, hogy mindez beleférjen az életedbe? A tevékenységeid ráadásul rengeteg kreatív energiát emészthetnek fel. Hogyan tudod ezt visszatölteni?
CS.: Nem fér bele ennyi minden az életembe, ez egy megoldandó feladat számomra is. Állandóan úgy érzem, hogy futok magam után, kicsúszom az egyik határidőből, és már egy másik nyomaszt, és valóban minden projektem iszonyú sok kreativitást igényel. Ritkán fogalmazódik meg az az érzés, hogy: na, ez most kész van, és jó. Mindig ott motoszkál bennem a gondolat, hogy ha több időm lett volna, talán még jobb is lehetett volna.
Ez időnként nagyon megvisel, sokszor vagyok kimerült, és ilyenkor azokra a dolgokra, amikhez igazán kedvem lenne, már kevesebb energia jut. Tisztában vagyok vele, hogy az én felelősségem ezen változtatni, és az elmúlt hónapokban már többször is előfordult, hogy nemet mondtam egy-egy felkérésre.
Sőt, egyszer megkértem a ChatGPT-t, hogy segítsen ebben, és készítsen nekem egyfajta nemet mondás-kézikönyvet. Olyan kérdéseket és szempontokat állított össze, amik segítenek átgondolni, mikor érdemes igent vagy nemet mondani valamire.
Szerintem ez kicsit pályakezdő-szindróma is. Nem tudom, meddig számít az ember pályakezdőnek, de én még mindig úgy érzem, hogy ha valamire nemet mondok, akkor olyan lehetőség már soha nem jön el az életemben, és úgy könyvelnek el, mint az a lány, akit felesleges megkérdezni, mert úgyis nemet mond. Egyrészt nem akarok ilyen lenni, másrészt amikor elhangzik egy felkérés, mindig lelkes leszek, és egy olyan énem kerül előtérbe, aki nem látja, mennyi elfoglaltságom van.
K. O./WMN: Egy a Fókuszcsoporttal készített videóban arról kérdeztek embereket a Nyugati pályaudvar környékén, hogy mitől szoronganak. Sokaktól kérdezed azt, hogy a magyar közéletben zajló események generálnak-e bennünk szorongató gondolatokat. Téged is szorongással tölt el az, ami a közéletben zajlik?
CS.: Persze, hogy szorongat. Az SZFE szétverésekor engem is foglalkoztatott a közélet, bekerültem az események sűrűjébe.
Bár széles körben úgy emlékeznek az egyetemfoglalásra, hogy ez egy küzdelem volt, hogy kiálltunk a jogainkért, nekem mégis egy kudarc volt. Hiszen végül elfoglalták az egyetemet, nem dolgoznak ott a tanáraim, szétesett az osztályom, én pedig máshol diplomáztam.
Ezután elkezdtem eltávolodni ettől a világtól. Nem jártam például a Freeszfe-eseményekre, egyszerűen nem akartam olyan emberekkel találkozni, akik még mindig ezzel töltik az életüket. Persze fájt, ami történt, de úgy éreztem, tovább kell lépnem, és muszáj a jelenre koncentrálnom.
A body shaming kommenteket a szívemre tudom venni.
A zene és a színház egy olyan platform számomra, ahol ezeket a szorongásokat áttételes módon meg tudom fogalmazni. Az egyetemfoglalás után rendeztem egy előadást, a Mundstock urat, amiben a főszereplő a behívóját várja a második világháború idején. Az a szorongás és bizonytalanság, amit ő átél, rezonált azzal az állapottal, amiben mi voltunk akkor.
Szeretem megtalálni azokat az analógiákat, amelyek nem explicit módon, hanem inkább áttételesen fogalmazzák meg az érzéseimet a közéleti eseményekkel kapcsolatban.
A zenében viszont kicsit nehezebben találom azt a hangot, amin ki tudnám fejezni például a politikával kapcsolatos gondolataimat. Nem azért nem énekelek ilyen témákról, mert nem akarok, hanem azért, mert nem találtam meg még azt a nyelvet, amin keresztül ez hitelesen megszólalhatna.
K. O./WMN: Egy másik adásban pedig eltöltöttetek egy éjszakát egy hajléktalanszállón. Honnan jött az ötlet, hogy ellátogassatok a Fűtött utcába, és milyen élmény volt ez neked?
CS.: Megrázó élmény volt, és szerintem kifejezetten fontos, hogy időnként ellátogassunk ilyen helyekre. Egy ilyen tapasztalat után az ember egészen másként tekint a saját helyzetére és problémáira. Emlékszem, amikor a Népszínház utcában laktam, és hazafelé tartottam az egyetemről, épp azon problémáztam, hogy nem sikerült egy vizsgám. Közben mellettem a földön feküdtek hajléktalan emberek, akik elveszítették az otthonukat, olykor valamelyik végtagjukat. Az ilyen pillanatok azonnal más perspektívába helyezik, hogyan gondolkodunk az életünkről és a nehézségeinkről.
Forrás és a teljes interjú: wmn.hu
Fotók: cserihanna
