|
|
|
A jövőt már nem fedte többé koszos ködnek fátyla,
Fényes láng gyúlt szívemben egy vérvörös fáklya.
Lelkemben a jónál, hosszabb lett árnyam
A mocsokba fulladva, feketéllik szárnyam.
Nem repülvén többet, elveszett az ösvény,
Itt van a sok gonosz, a hazug meg a fösvény.
Hiába volt minden, miért szenvedtem át,
Ha nem leltem meg az utat a falakon át.
Megöltem jó barátom, ki bízott bennem,
Azt hazudtam magamnak hogy egyedül kell lennem.
De nem volt igaz semmi mit igaznak mondtak,
Égben az istenek, mindvégig hazudtak.
És miért higgyek többé ha az eget se látom?
Miért maradjak itt ha nincs madár a fákon?
Közeleg felém, mitől sokan úgy félnek.
Attól miben mindannyian élnek.
A fény nyújtja karját, simítva arcom.
Hogy ne folytassam tovább végtelen harcom.
De hazug a halál is, mint minden e világon,
Az aranyló színek a réti virágon.
Megöltem jó barátom, ki bízott bennem,
Azt hazudtam magamnak hogy egyedül kell lennem.
De nem volt igaz semmi mit igaznak mondtak,
Égben az istenek, mindvégig hazudtak.
