|
|
|
Bizonyos időközönként a szervezetnek szüksége van rá, hogy levetkőzze a hétköznapi strázsa nehéz nyomását. Sokan vannak, akik a látomásukat, fájdalmukat, örömüket, bánatukat orálisan beleaudionálják egy hangvezető jogarba. Így az elvakart feltűnési viszketegségek instant drámák vetítik ki egymás metrótól koszos kezéből a stafétát, mely megszólaltatja a tízen-húszonéves korosztály sorvadó hangszálait, mint egy letűnt kor hárfáját. Add ide a májkot – szólal meg Kárpát medencés akcentussal az unió iskolatáska által gyűrött margójáról a srác, és úgy passzírozza ki magából a fényre oxidáló szavakat, ahogy a gulyáskrémes tubusból erőltetjük ki az utolsó cseppeket. Nézd megilletődötten ezt az elgirhesedett terméket, miben valaha tápanyag-adalék volt, de kis betűkkel tűntették fel rá, hogy tartósítószert nem tartalmaz. Van, hogy a mikrofon csóválja az MC-ket, mert megelégeli, hogy egy provinciális kaszárnya mosléktöltő tölcsérének nézik. Van, hogy eldugul, ha néha rögös kifejezések torlódnak fel, mintha Grétsy László lenne benne a gonosz dzsinn, aki egy revizor megjátszott rosszallásával elbarikádozza a hangsávokat. Van, hogy visszaöklendezi egyben az összes izzadtságban úszó elpépesedett rímhalmot, és mint egy hömpölygő tsunami, elárasztja az egész szórakozóhelyet. Kérdés: lesz-e olyan nem társadalmon kívül élő személy, aki mindezt kibúvárszivattyúzza.
