|
|
|
Harcolt ha kellett de a szónak élt
Ugyanúgy írt ahogy beszélt
Amit mondott amit írt
Azon felnőtt csendben egy nemzedék
Egy üldözött ki csak könyvet írt
Leírta a mosolyt és a kínt
Nem tudom kit miért zavar
Egy írni tudó, hontalan magyar
Száműzöttként élte életét
Meghalt de nem hiába élt
Sírjában legalább békét remélt
Amikor örök nyugovóra tért
Sötéttel eggyé olvadt lopakodó árnyak
Ti akik alázat nélkül gyaláztok egy sírt
Nevethettek most még de a pokolban várnak
Nevethettek de készüljetek ti is átélni a kínt
Volt kezében kard és toll
Mindíg szemből sohanem hátulról
Erős alapon mint egy sziklakő
Miből egy nemzet forrása törhet elő
Kényszerből ment másfelé az út
Így tollával vívta a háborút
Fegyelmezett szellemben nevelt
Embert aki soha nem felejt
És ti eljöttetek az éj leple alatt
Barbár kezetek mocsoktól ragadt
Felkelt a nap mind elszaladt
A sír könnyezett de a kő maradt
Sötéttel eggyé olvadt lopakodó árnyak
Ti akik alázat nélkül gyaláztok egy sírt
Nevethettek most még de a pokolban várnak
Nevethettek de készüljetek ti is átélni a kínt
Sötéttel eggyé olvadt lopakodó árnyak
Ti akik alázat nélkül gyaláztok egy sírt
Nevethettek most még de a pokolban várnak
Nevethettek de készüljetek ti is átélni a kínt
S ki mint vetett, azonképpen arat,
Mert elfut a víz, és csak a kő marad,
De a kő marad.
