|
|
|
Megint a falnak szegez a kérdés, hogy van-e mit mondanom,
Lassan megőrjít az érzés, Te meg kíváncsi vagy tudom,
Ez nem az a pillanat, amire oly régóta vársz, most csak az teheted, hogy a karodba zársz.
Megint a magamba fojtott kérdés, hogy lesz-e folytatás,
Talán jobb lenne, ha hagynánk, és mindketten keresnénk mást,
Mégis csak állok éles szavaidra várva, éhesen, sebeimet egyre szélesebbre tárva.
Most már elég lesz a szóból, az ultimátum, úgyis előttem hever,
Miközben hozzám szól a dal a rádióból, átgondolom, hogy hol rontottam el.
Hát legyen... hagyom, hogy a kérdésre Ő feleljen,
Hát legyen... hagyom, hogy újra megsebezzen.
Valahányszor belém harap, később átöleljen,
Hagyom, hogy ellenem újra és újra nyerjen.
Megint erősebb lett az érzés, mégsem panaszkodom,
Félek eleget kaptam Tőled, mégis ragaszkodó ahhoz,
Ami megfogott a kezdetek kezdetén, ha csak játszottál, megettem, de újra megtenném!?
Most már...
Hát legyen....
Aki fenyeget, az eléggé nem szeret!
Ez az egész már egy szenvedő szerkezet!
Meg kell tennem, el kell engednem.
Hát legyen, ha menni akar, hát menjen!
