|
|
|
Dideregve takart be a jeges szél,
A szívemben az emléke máig is él.
Amikor deresre fagyott az arcom,
Jobban fájt, mint, bármelyik kudarcom.
Tél volt s a mínuszok közé dobtak,
Vertek csak miközben megloptak.
Könnyben fürdött minden éjjelem,
Mert a saját anyám tette ezt velem.
Emlékszem pedig csak 10 éves voltam,
Hogyha megvert én magam okoltam.
A végén pedig már sírni sem mertem,
Áldozat voltam, nem ezt érdemeltem.
De mit tudhat erről egy 10 éves gyerek,
Kire sötétből lesnek a gyilkos fegyverek.
Kit naponta vernek, amivel csak érik,
S a vacsora idejét stopperrel mérik.
Én sokáig hittem, hogy így van ez jól,
Hogy számomra minden a verésről szól.
Vertek, ha jó voltam, vertek, ha rossz,
Azt mondták én vagyok a legnagyobb gonosz.
S a vége felé már elhittem rendesen,
Csak, hogy másokban kár ne essen.
Mert anyám szerint a bűneim nagyok,
És csak egy kolonc, egy élősködő vagyok.
Mivel számomra Ő volt az Isten,
Elhittem, hogy nálam rosszabb nincsen.
Elhittem, mert ösztönből bíztam benne,
Miért lenne, pont Ő ki ne szeretne.
Pár év múlva viszont megváltozott minden,
Megtudtam mi az mit én szeretetnek hittem.
Megmutatták, hogy állhat másból is egy nap,
Mint, hogy az ember nadrágszíjjal kap.
A méltóságomat is érte sutba dobtam,
Zuhogó esőben az utcán virrasztottam.
És reszketve, átázva vártam a reggelt,
Míg másokat az anyjuk csókkal kelt.
Nem értem máig miért volt mostoha,
Nem dicsért meg s nem is ölelt soha.
Szemei hidegen meredtek csak rám,
Rezzenéstelen arccal törte be a szám.
Azután, mint, ki ekkor tett nagyot
A vérző sebeimmel magamra hagyott.
Emiatt lett belőlem az, ami most vagyok,
Szememben az indulat hát emiatt ragyog.
A legnagyobb bűnével az óta sem szembesült,
Súlyos hiba volt az: hogy megszült!
