|
|
|
Az életemnek vajon értelme van-e,
Hisz Te is a naplómat olvasod wazze.
Téged sem tart már kordába karám,
Idejársz, mert kíváncsi vagy rám.
De vajon hasznos-e a kíváncsiságod,
Vagy mikor magadat puccba vágod.
Eszedbe jut-e mi, ami fontos Neked,
Az, hogy rég eljátszottad már az eszed.
Amit én írok, most Te csak azt vedd le,
És ne rohanj megint vakon a vesztedbe.
Mert csak adni akarok, hát ne szegülj ellen,
Segíteni próbálok, s ezt sohasem szégyellem.
Pedig egy senki vagyok és az is maradok,
De amikor lehet én mindíg csak adok.
Eltompulnak köztünk a nemes célok,
Csak angyalok léteznek vagy rohadékok.
Választás elé állít az élet,
Így lesz az életed öngyilkos merénylet.
A kínod az államot régen nem zavarja,
Akárhogy szenvedsz, nagyívben leszarja.
Én is itt lógok az utolsó kis ágon,
De mi lesz, a sorsom máig nem vágom.
Nem látok előttem járható utat,
Mindegyik ösvény a mocsokba mutat.
Tanácstalan vagy Te is régen látom,
Na, gyere, had terítsem Rád a kabátom.
Induljunk el együtt a másik irányba,
Ne foglalkozz vele, ha anyuci rinyálna.
Emeled az arcodat a színtiszta fénybe,
Kezdj el hinni az utolsó reménybe.
Merd elhinni, hogy jövőnk van még itt,
S lehetünk boldogok a hülyék közt mégis.
Hidd el, hogy én a saját bőrömön tanultam,
És volt, hogy mások életét lenyúltam.
Nem szégyellem, de volt olyan is bizony,
Elöntött saját magamtól az iszony.
Legyek hát előtted elrettentő példa,
Kit leromboltak sokszor mégis felállt néha.
És a helyzet most sem jobb sokszor,
Hiába vált belőlem doktor.
