|
|
|
Magát szerettem, magát,
A szép haját, a halk szavát.
Eladtam a szívemet magának réges-rég.
A nyári éjjel a hold, az is dalolt, ha átkarolt.
A régi jó Tabánban mosolygott ránk az ég.
Drágám, néha téved az ember,
Mit bevallani nem mer, pedig annyira fáj.
Szívünk tele van szerelemmel,
Sírunk könnytelen szemmel, hogyha válni muszáj.
Fáj, ha az álmunk csendben véget ért.
Bár sose fogjuk sejteni miért.
Drágám, néha téved az ember,
Mit bevallani nem mer, pedig annyira fáj.
De hol van mindez ma már,
Ma nincs Tabán, s ma nincs babám.
Egyedül csatangolok, és fent az ég borult.
Magát szerettem magát,
A halk szavát, a szép haját;
S titokban azt remélem, hogy visszajő a múlt.
Drágám, néha téved az ember,
Mit bevallani nem mer, pedig annyira fáj.
Szívünk tele van szerelemmel,
Sírunk könnytelen szemmel, hogyha válni muszáj.
Fáj, ha az álmunk csendben véget ért.
Bár sose fogjuk sejteni miért.
Drágám, néha téved az ember,
Mit bevallani nem mer, pedig annyira fáj.
Drágám, néha téved az ember,
Mit bevallani nem mer, pedig annyira fáj.
