|
|
|
Akkor nemesb-e a lélek,
ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy, ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
s fegyvert ragadva véget vet neki?
Lenni vagy nem lenni?
Lenni vagy nem lenni?
Mert ki viselné a kor gúny-csapásait,
zsarnok bosszúját, hivatalnak packázásait.
S mind a rúgást, mellyel méltatlanok
bántalmazzák a tűrő érdemet.
Lenni vagy nem lenni?
Lenni vagy nem lenni?
Lenni vagy nem lenni?
Lenni vagy nem lenni?
Lenni vagy nem lenni ez itt a kérdés.
Inkább tűrni a jelen gonoszt,
mint ismeretlenek felé sietni? –
Ekképp az öntudat belőlünk, mind gyávát csinál.
Megvallva az igazat, rettentő gaz nép figyel rám.
Őrült beszéd, de van benne rendszer.
A lét vagy a nem lét kérdése ez.
Csodálatos, hogy gyakran az őrültség eltalálja,
Mit a józan ész nem bírna oly szerencsésen megoldani.
Lessétek el mi bántja titkon úgy,
mit, tudva, tán megorvosolhatunk.
A kárpit mögül bátran kilessük e találkozást.
Láncra verjük a rettegést. Nagyon szabadlábon jár.
- Kegyelmes úr, hogy van, mióta nem láttam fönségedet?
– Köszönöm alássan; Jól!
- Uram, néhány emléke itt maradt.
– Nem, nem, nem adtam egyet is soha.
- Fönséges úr, hisz tudja, hogy adott,
s hozzá illatnak édes szavakat. – Jaj!
- Vedd vissza, mert illatjok elapadt.
- Nemes szívnek szegény a dús ajándék,
itt van, fönséges úr,
itt van.
- Ha! Ha! Ha! Becsületes vagy, Rima! – Uram!
Én meglehetős becsületes vagyok:
Mégis oly dolgokkal vádolhatnám magam,
Hogy jobb lett volna, ha anyám világra sem szül.
Igen, büszke vagyok, bosszúálló, nagyravágyó;
Egy intésemre több vétek áll készen,
mint amennyi gondolatom van.
Ily fickók, mint én, mit is mászkáljanak ég és föld között.
Cinkos gazemberek vagyunk mindnyájan,
egynek se higgy közülünk.
Isten megáldott egy arccal, - cinkos gazemberek –
Lebegtek, tipegtek, selypegtek, - cinkos gazemberek –
Eredj, jól laktam már vele - cinkos gazemberek – az őrjített meg.
Lenni vagy nem lenni?
Lenni vagy nem lenni az itt a kérdés.
- Az itt a kérdés. – Gertrúd, ne igyál!
- Jó Hamlet ezt az éjszínt dobd le már.
A dán királyra vesd nyájasb szemed.
Tégy próbát velem mit szóról-szóra elmondom megint.
Én meglehetősen becsületes vagyok,
mégis oly dolgokkal vádolhatnám magam,
De ha a király sóhajt
mindig az összes nép nyög arra jajt.
Én is büszke vagyok, bosszúálló, nagyravágyó.
Minő veszély, hogy ez ember szabad,
de szigorú törvényt nem láthatunk rá,
Mert a zavargó népség kedveli őt,
mely nem ésszel csak szemmel szeret.
- Éljen a király! A király!
Minő veszély, hogy ez ember szabad,
e nagy szabadság folyvást fenyeget.
E hon határa nem tűr ily kockáztatást,
szigorú törvényt nem láthatunk rá.
El, el Angliába véle! El, el Angliába véle!
El, el Angliába véle!
El, el Angliába véle! El, el Angliába véle!
El, el Angliába véle!
El, el Angliába véle! El, el Angliába véle!
Úgy legyen, én is azon vagyok,
őrizve járjanak őrült nagyok.
