|
|
|
Hát útra keltünk, kéz a kézben,
a nap fénye világított ránk.
Csak magunk voltunk, én sem értem,
de úgy tűnt, egy világ szól hozzánk.
Kikérdeztünk egy nagy felhőt.
Csak annyit mondott, hogy kísérjük őt.
Hosszú hídon keltünk át
és tudtuk, hol a túlsó part.
Sírtunk néha, mégsem fájt,
mert elhittük, hogy mindig tart,
hogy sosem múlik majd.
A fűben ültünk kéz a kézben,
mint két szomjas színes virágszál.
Csak esőt vártunk s hittünk benne,
hogy lelkünk majd szebb vidékre száll.
És megláttunk egy pillangót,
ki hívott minket, s a szívünkhöz szólt.
Hosszú hídon keltünk át
és tudtuk, hol a túlsó part.
Sírtunk néha, mégsem fájt,
mert elhittük, hogy mindig tart.
Hosszú hídon keltünk át
és tudtuk, hol a túlsó part.
Sírtunk néha, mégsem fájt,
mert elhittük, hogy mindig tart,
hogy sosem múlik majd.
És megláttunk egy pillangót,
ki hívott minket, s szívünkhöz szólt.
Hosszú hídon keltünk át
és tudtuk, hol a túlsó part.
Sírtunk néha, mégsem fájt,
mert elhittük, hogy mindig tart.
Hosszú hídon keltünk át
és tudtuk, hol a túlsó part.
Sírtunk néha, mégsem fájt,
mert elhittük, hogy mindig tart,
hogy sosem múlik majd.
