|
|
|
| Előadó: | Opál Színház |
|---|---|
| Album: | Keressük! |
| Szövegírók: |
Sziveri János Siveri János |
| Keressük a zeneszerzőt! | |
| Kiadó: | Keressük! |
| Stílus: | Keressük! |
| Címkék: | Keressük! |
Lengő lófejek a csillagok:
csörögnek, de én csak hallgatok,
mint az üvegcse, melyhez kavics ha koccan:
széttörik, bár meg se moccan.
Édeskés illatok enyvesednek,
könnye hullik téli fenyveseknek.
Piheg a szelíd karácsony,
nőm haja, akár a bársony.
Az éjben eső felesel, rólam locsog -
járdára zuhog, csattog a mocsok.
Ravasz hó helyett a tűk, a vatták:
életem az ördögöknek adták.
Erőlködöm, emelkedném - nem lehet.
Rákgyanús, maroknyi fekély a lelet.
Gatya nélkül fetrengek az ágyon:
nem is eszem, s párnám lehányom.
Bőröm alá kesztyűs kézzel nyúlnak:
elképzelnek ürgének, nyúlnak...
33 éves lézengő, árva apostol:
keserű dolgokba megint belekóstol...
Talán ez már a végső kálvária.
A pohárban tiszta víz várja,
hogy e megnyomorító tudást
fölismerjem, mint Krisztus Júdást.
Langyos dallamra ráng a szív:
bármit, ha szólnak, most visszaszív.
Andalítóan lágy húgy csörgedez,
töri vállamat a fakereszt.
Általánosít az intenzív osztály:
vidd haza csomagod, vidd el, amit hoztál.
Szemed tükrét hagyd csak itt nekem:
nélküle értelmét semminek sem lelem.
Csöndesen beborul, szenesedik az ablak:
lényem legbenső kuckójába raklak.
Mitévő legyek: szállnak
árnyam körül a szárnyak...
És te, hallod-e az ócska dallamot,
melyre az elmúlásba ballagok?
Cseppek csöpögnek egyenest az érbe:
tápvizet kapok vérért cserébe.
Megcsapott a halál szele:
együtt hálok-kelek vele.
Akár a lepedő, rám tapadt -
párna gyötri a hátamat.
A nyárfák tűhegyes csúcsa fázik:
a megriadt égbe mártózva ázik.
Nem látni mást a harmadik emeletről -
megfeledkezem halkan a leheletről.
Hőse lettem újra, édes Erzsébet,
szemérmetlenül, költőd versének...
Hamuszürke, gyáva hajnalokon
elszökni tőled - bár, semmi okom...
Egyre közeledem a halálhoz.
Eső esik vagy izzadok - talán hoz
valami heveny változást
ez az álom nélküli álmodás.
Tekintetem, mint padlón a szappan:
odafagyott, oly mozdulatlan.
Testem láttán elfog a szédület:
romba dőlt, bábeli épület...
Meddig leszek még bőrömnek bérlője -
a józanság olykor ráront az élőre.
Pántolt kobakomból kifelé tolat
a hirtelen fölnyergelt gondolat:
Annak, ki urasan végezheti dolgát,
minek megjátszania a szolgát?
Érdemes-e menekülni innen,
gyarlóságomat ha magammal kell vinnem?
Bestiák sora sürög-forog:
egyikük hörög, másikuk morog.
Farkát morzsolva réved a sátán,
szőrzete felmered a hátán.
Szenny nemesíti a lázongó kant:
tükörből lesem e bárdolatlant.
Mint lantokat forgató rozsdás eke,
előttem gördül hiányzó kereke.
Tűvel átdöfött fallosza himbál:
láthatja bárki, aki csak kint áll.
Minemű lény ő, ha szája habzik,
ha magáért hevül, ha önmagával bagzik?
Ó istenem, csak ennyit érek!
kezeim immár hullafehérek.
Ablakra tapad a hajnali pára;
eleget féltem, eltűnök nemsokára.
A levegőt köztetek nem sokáig rontom -
bőrömön átvilágít a csontom.
Habzó fellegek leve csorog,
kétharmad gyomrom nélkülem korog.
Félbehagyott mondat - annyit sem érek.
Lángol a bendőm, mintha méreg
égne húsom alatt, valahol legbelül,
hol étkek helyett alvadt vér feszül.
Most hirtelen természetellenes
kegyelet vagy üdvözülés kellemes
áramlata jár át, és lelkemben cirkál:
illik-e költőnek, hogy ilyesmit firkál...?
Semmi nem igazolja vereségünket -
nyakamon a vér már alig lüktet...
Isten, természet, történelem -
kibabráltatok jócskán velem...
A pokolba új lakó költözik:
selyembe, brokátba, gézbe öltözik.
Nincs szükség metafizikus személyzetre,
hogyha halálra vagyunk kiképezve.
Üregek végén üregek vannak -
egyremegy: neveznek nősténynek, kannak.
A pokol csak óriási szálloda:
száll ide lelkünk, száll oda.
Új lakó költözik az üres lakásba.
Felkészítenek az összevarrásra;
s miközben testem még földi börtöné,
szembogarak gyűlnek a fény köré...
Huzatban aszalódik az arcom:
kire hárítsam saját kudarcom...?
Nincs erő, mi bukásom felülmúlja:
vereségemnek vagyok féktelen tanúja.
Megmászom ismét a három emeletet,
kihagyva néhány elcsépelt jelenetet.
Épülök, de szellemem tovább rombolom:
halálomat türelmesen begombolom.
Az éjben eső felesel, rólam locsog -
járdára zuhog, csattog a mocsok.
Lóg az orromból műanyag kábel;
dühöng a szívem, dühöng e Bábel.
2027. január 30-án az MVM Dome színpadán mutatja be Geszti Péter eddigi legnagyobb szabású koncert produkcióját, a POPTIMISTA SHOW-t.
Az új show Geszti legfrissebb zenei korszakát foglalja össze: disco, funk és rap találkozik pozitív energiával, új dalokkal és korszakos slágerekkel, egy látványos, nagyszabású produkcióban.
A Geszti Péterhez kapcsolódó dalszövegek itt.
A POPTIMISTA nem nosztalgiaest. Bár Geszti hamarosan megjelenő, POPTIMISTA című albumának dalai a hetvenes–nyolcvanas évek ropogós disco és funky világából merítenek, a szövegek és az üzenet nagyon is a jelenről szólnak.
Ez a zenei világ nem visszafelé néz, hanem előre: felszabadító, táncos, közösségi élményt kínál egy olyan korszakban, amikor erre különösen nagy szükség van.
A koncert különleges jelentőséggel bír azok számára is, akik ott voltak a dupla telt házas Geszti Sixty Aréna show-n. Az a produkció mérföldkő volt Geszti koncertjeinek történetében; a POPTIMISTA SHOW erre az élményre épít, de nem ismétel – hanem emeli a tétet. Nagyobb térben, új zenei anyaggal, új vizuális koncepcióval viszi tovább azt a közösségi energiát, amely a Sixty koncerteket jellemezte.
A POPTIMISTA SHOW középpontjában a tánc, a felszabadulás és az együttlét áll. Akár a tánctéren, akár ülve, énekelve kapcsolódik be a közönség, az este közös élménnyé válik. Geszti koncertje egyszerre szól az új dalokról és azokról a slágerekről, amelyek generációk számára váltak meghatározóvá – új hangzásban, új lendülettel.
„A POPTIMISTA számomra nem csak egy koncert cím, hanem egy döntés.
Döntés amellett, hogy ebben a zavaros, bizonytalan világban nem bezárkózunk, hanem nyitunk egymás felé, a pozitív gondolkodás felé, a popzene erejével.
Ez a show arról szól, hogy együtt, zenével, tánccal és humorral visszavesszük azt az energiát, amit a hétköznapok gyakran el akarnak venni tőlünk.” - Geszti Péter
„A diszkózene nem póz volt, hanem felszabadított minket, amikor táncba vitt.
Engem ez érdekel: hogyan lehet ezt az egyszerű életigenlést újra megszólaltatni, mai szövegekkel, mai dalokkal. Ezért mondom, hogy nekem a poptimizmus nem retro – ez a holnap nosztalgiája.” - Geszti Péter
