|
|
|
Én apukám! - Senki sem mentett meg.
Én traumám! - Most tovább engedlek.
* * *
Generációs átok, elbaszott sorsok.
Ma feltakarítom utánatok a mocskot.
Ha egy dolgot elérek, már megelégszem bőven:
Hogy az én gyerekem nem fog félni tőlem.
Mióta eltemettünk, sokadszor lement a nap.
De van egy mondat, ami egész végig bent ragadt:
Lehet, hogy nem lesz szép, amit mondok,
de legyen ez egy búcsúlevél, és tegyünk a végére pontot.
Előttem nem volt apakép, csak ez a tátongó szakadék.
Otthoni csatatér: apa megint részegen hazaér.
Kimondatlan dolgok, a szekrényben bent a csontok,
A csöndedből, a hiányodból faragtam egy szobrot.
Egy odaadó, jóságos férfit, aki józan,
de hozzá hiába szóltam,
mert belül minden szobor szótlan.
Talán szerettél, de nem igazán éreztetted,
Hogy hogy vagyunk, vagy mi van bennünk, Soha nem kérdezted meg.
Megértettem: az a kibaszott alkohol,
amitől kibicsaklott a világ és elszabadult a pokol
Te voltál az egy, kiszámíthatatlan tényező,
de lassan otthonossá vált minden, ami széteső
Hozzánk nem jöhetett senki, mert apa már megint vedel.
Rettegtünk attól, hogy éppen milyen állapotban leszel.
Az egekben voltál, de mindenről lemondtál.
A világ legboldogabb boldogtalan embere te voltál.
Egy éves lehettél, amikor elhagyott az apád.
Alig szóltunk egymáshoz, hamar meghúztad a határt.
Nem hibáztatlak már semmiért magas lóról,
végső ideje, hogy kijöjjek ebből az áldozati pózból.
Semmit nem tudtam rólad és te sem rólam.
Egyszer kérdeztem meg, hogy milyen volt Koszovóban.
Azt mondtad a hatvan fős osztagból Szabadkára
Hárman jöttetek vissza és a téma végleg le van zárva.
De én irigy voltam azokra a gyerekekre végül,
Akiket megölel az apjuk csak úgy, minden ok nélkül.
Ha én is mindent jobban csinálok, majd kiérdemlem végül.
De a pia volt a fiad és őt vetted feleségül.
Lassan össze raktam, kellett két évtized,
hogy milyennek kéne lenni egy igazi férfinek.
Karakánnak, nyugodt erőnek és érzékinek,
De én csak az apa-szobor felszínét láttam, ami jéghideg.
Huh!
Egyszer a semmiből elkattant az agyad.
Elővetted a fegyvered, hogy most megölöd magad.
Hárman próbáltunk lefogni, de hiába,
majd berohantunk anyával a másik szobába, zilálva.
Lélegzet visszafolytva feküdtünk az ágyba.
* * *
Egy eldördülő lövésre várva.
Azt a csöndet, apa, megjegyzem egy életre!
Az a csönd menetet vágott az agyunkba az éjjelbe.
Múlt az idő, a nyár követte a tavaszt,
Akkor éjjel mégsem húztad meg a ravaszt.
Lassú öngyilkosságot választottad inkább:
Elnyelted a világ sötétjét: a pálinkát.
Egyszer csörrent a telefon, anya hívott sírva.
Tizenöt éve már, hogy letettünk a sírba.
Holtan feküdtél, az arcod merev volt és komor.
És tényleg úgy festettél, mint valami Szobor.
* * *
A halálod után,
képzeld befejeztem
a színész szakot,
több színházban
is játszottam,
azt mondták jó
színész vagyok.
Szövögettem még
több tervet.
Nem volt elég!
Még több kellett!
Úgy döntöttem
zenész leszek
és bevonzok
még több embert.
Hogy valami
ürességet
belül
helyre billentsek,
egyre többen
elismertek,
azok, akik
nem ismernek.
Miattad
mentem előre,
végig, mint a
hadvezérek.
És miattad
hittem egész
úton azt, hogy
szart se érek!
Hogy ne érezzek
érzéseket,
a legmélyüket,
Lassan napi
hat sör kellett.
És vodkából
még fél üveg.
Két gramm kóla,
két új nóta,
Toltam rá még
gyógyszereket.
Nézd meg apa,
mire vittem:
Szeretnek és
jól keresek!
Folytattam, hogy
hátha még több
szeretetet
nyerek ezzel.
Kár hogy össze-
kevertem az
Elismerést
a szeretettel!
Kijöttem a
Nagy pályára.
Nem vagyok a
legügyesebb.
Soha nem leszek
a legjobb,
de én lettem a
Legüresebb.
Csak öntöttem
magamba a
söröket, a
feleseket.
Tizenötév
eltelt,
de még
mindig veled
feleselek.
Büszke vagy rám,
mint
apa a fiára?
Végül bekerültem a
...
Pszihiátriára.
...
Hogy az egész élet kurvár értelmetlen!
Ezt üzented meg az életeddel.
Pedig itt ül velem szemben egy forma,
Az anonim gyűlésen, aki te lehettél volna!
Már rég nem sóvárok és tíz éve józan.
Vissza kapta az életét és teljesen jól van.
Édesapám, a síromig szeretlek,
de itt az idő most és tovább engedlek.
Generációs átok, elbaszott sorsok.
Ma feltakarítom utánatok a mocskot.
Ha egy dolgot elérek, már megelégszem bőven:
Hogy az én gyerekem nem fog félni tőlem.
Generációs átok, elbaszott sorsok.
Ma feltakarítom utánatok a mocskot.
Ha egy dolgot elérek, már megelégszem bőven:
Hogy az én gyerekem nem fog félni tőlem.
INTERJÚ SZŰCS KRISZTIÁNNAL
2026. augusztus 8-án egy koncert erejéig újra összeáll a Heaven Street Seven a fővárosban. A koncert kapcsán a frontember Szűcs Krisztián válaszolt a kérdéseinkre.
- Egy annyira sikeres karrier után, mint a HS7-é, mivel lehetett kitölteni az életedben keletkezett űrt? A koncertre való felkészülésen túl hogyan telnek mostanában a napjaid?
- Szerencsére már a klasszikus HS7 működése idején is sok mindent csináltam az anyazenekaromon kívül is, és azóta is. A teljesség igénye nélkül az utóbbi tíz évben volt vagy van: Budapest Bár, NAZA, Rájátszás, Szűcsinger, Rühös Foxi, Másnap-est Beck Zolival, illetve természetesen a legfontosabb a szólózenekarom, ami a saját nevem alatt fut, pontosabban Szűcs Krisztián és az Irgalmatlan Nővérek néven.
Írtam zenét színdarabhoz, és most zajlanak a végső simítások a megjelenésre váró novelláskötetemen, aminek Utazás a kegyetlenbe lesz a címe. A legeslegfontosabb pedig, hogy közben lett saját családom, úgyhogy „sajnos” kevés lehetőségem van unatkozni.
- Sokak számára jelentenek jóleső nosztalgiát a Heaven Street Seven dalai, kapcsolnak a nótákhoz szívmelengető vagy épp fájdalmas, fiatalkori emlékeket. Számodra melyik az a (legyen mondjuk 2) olyan dal, amely azonnal visszarepít a régi időkbe és valamiért meghatározó számodra a saját nóták közül?
- Inkább tízet tudnék mondani a minimális belső körben. Talán a két kedvenc HS7-dalom mégis, ha nagyon megerőltetem magam, a Hullik a zápor 2008-ból, amit egyébként több mint tíz évvel korábban írtam, illetve az Úristen, ami az utolsó HS7-lemez utolsó dala volt. Igazából azért ezek, mert mindkettő szinte maradéktalanul megvalósítja azt a mindenkori ideálomat, amit az énekes-hangszeres dal szerintem elérhet, vagyis mondhatnám, hogy
ezek a legjobbak, amire dalszerzőként képes vagyok, legalábbis eddigi munkám során, bár egyik sem tartozik a legnagyobb slágereink közé.
- “Mindenkinek, akinek ez fontos volt, ott a helye a Parkban, mert lehet, most hallhat minket utoljára…” (Orbán Gyula) Hogyan értelmezzük ezeket a sorokat?
- Ahogy le van írva. Én sem látok a jövőbe, ahogy Gyuszi sem, mindenesetre ez egy nagyon kivételes alkalom lesz a közönség számára, és nekünk is.
- Milyen részletet árulhatsz el a Parkos koncertről és milyen érzésekkel készülsz rá?
- Év elején kezdjük majd kitalálni a koncepciót, de az biztos, hogy a slágerparádé mellett elővesszük néhány kis kedvencünket is. Illetve azonkívül, hogy lesz néhány sztárvendég, lesz ezen túlmutató, izgalmas „külsős beavatkozás” is. A legfontosabb persze nyilván a HS7-élmény lesz. Természetesen nagyon várom a koncertet, amiben
a legjobb dolog mindig nehezen körülírható, valami szeretet-energia-hullámzás, ami a legjobb legális drog közönségnek és zenekarnak egyaránt.
- Melyik dalt játszod majd a legnehezebb szívvel és melyiket a leginkább felszabadultan?
- Amit nagyon nehéz szívvel játszanék, azt mondjuk kézenfekvő, hogy egyszerűen nem játsszuk, de ilyen nem nagyon van. Amit szívesen hanyagolnék, az mondjuk a Hip-hop mjúzik című dal, ami a mai napig sem tudom, hogy miről szól. A már említett Hullik a zápor mindenképpen az egyik legfelszabadítóbb érzést kiváltó koncertdal, de említhetném még a Te mesédet, vagy a Hangerőt is.
Fotók: Heaven Street Seven hivatalos
