|
|
|
Ne csókolj, Miriám. Ártalmas éj ez,
Én ismerem rég. Vissza-visszatér
Szomorú, bús, igaz mesékkel.
Ne csókolj, Miriám, csúf ez éjjel
És csókot adni vissza nem tudok,
Nem csörtet álmos testemben a vér.
Mesélni kell ilyenkor, Miriám,
Árnyak kerengnek, rémülök, futok,
Fogj át, öledbe hajtom a fejem,
Jaj, jaj, az a sok kínos szerelem,
Amely űz, hajt olyan régóta már.
Ne csókolj, Miriám, Margit és Erzsi vár.
Akkoriban mondatott énrólam sok dicséret és gáncsoló szó. Mondatott, hogy nagytehetségű ifjú lennék, de szörnyűképpen semmi sem leszek, mivelhogy szertelenségről adtam tanúbizonyságot.
Nem adtam én ellenben e beszédekre semmit. Hajszolt, űzött a rosszba kergető démon, s úgy hitték, hogy megöl az éjszakázás, mivel éjszakánként a mámort kerestem, s nappal álmos voltam és buta.
Mámor-árus helyeken pedig csak rossz leányokkal beszéltem én, és néha undorodtam magamtól, mert eszembe jutott, hogy e rossz leányok bemocskítanak.
Május volt, és a kertben ismertem meg Erzsit és Margitot.
Ők tiszta lányok voltak, és én nem tudtam ennek folytán velük beszélni.
Hogy ott ültek a rózsák bokra alatt, csak néztem őket. Tudtam, hogy ők tiszták, és áhítottam fehér kezüket megcsókolni...
...Akkor éjjelen még nagyobb volt fejemben és szívemben a mámor... És szomjas voltam tiszta kezek csókolására, és reszketve gondoltam Erzsire s Margitra.
Égett az ajkam, szorult a torkom. Szerettem volna belekiáltani az éjszakába, hogy én egy tiszta leányt szeretek: Erzsit vagy Margitot...
Így jött előmbe borospohárral az ifjú, ki szintén ott ült velünk a padon, a rózsák bokra alatt. Lázasan, susogva kérdeztem tőle:
- Te is szeretsz?
- Igen...
- Tiszta lányt?
Súgva szólt:
- Erzsit...
S én leborultam az ifjú vállára... Lázban égve nyögtem:
- Szeretem én is! Én is!... A tisztát, a szentet, Margitot...
Margit és Erzsi... Jaj, Melanie is jön,
Ne csókolj, Miriám, hallod: ugat,
Beszélek véle, beszélek róla.
Ne csókolj, Miriám, hallod: ugat,
Ő volt az én királynőm...
Hogy unottan köszöngetek nektek az utcán, ismerős idegenek, mit gondoltok rólam?...
Sápadt vagyok, nehéz járású, alázatos... Mit gondoltok rólam?...
Kacagtok, fitymáltok, míg mellettetek elbotorkálok... Honnan is tudnátok, hogy ez a sápadt, lomha, vézna ifjú egy száműzött királyfi?...
...Az voltam én! Rongyos cipőjű, foltozott könyökű, hatalmas királyfi. Rózsás volt az arcom, ragyogó fekete a két, nagy szemem, hullámmal csapódott fehér homlokomra fekete hajam... S a trón, a trón! Hatalmas aranytrón ragyogott felém. Nagy volt birodalmam, csodásan mesés nagy. A szívem, a szívem... Az volt a legtelibb szív minden szívek között... Királynője is volt! Megálljatok!
...Hogy ott tanítottam a kis szobában, aztán bealkonyult, szomorú voltam volt nagyon. Künn kigyúltak a lámpák, s az én nagy szemeim belemeredtek az emberes utcába. Mellettem a leckéjét darálta a fiú, kiért négy
forintot fizettek nekem... Aztán nagyon keserűnek éreztem a szívemet...
Sohase fognak az én szemeim úgy eltévedni, mint akkor. Sohase fog az én szívem olyan keserű lenni, mint akkor. Sohase látom meg én többé Melanie-t, ki nénje azon fiúnak, kiért négy forintot fizettek nekem...
És nem tudom őt elbeszélni nektek. Szőke volt a haja, és könny volt a szemében, és én nem láttam őt csak messziről...
És hogy nagy szemeimmel néztem a setétet, és hogy keserű volt én szegény szívem, azt nem tudhatta Melanie, mert hogy nem ő fizette ki nékem a négy forintokat...
Én ott a setétben láttam a trónt. Aranyból való trónt, mely vár reám, királyfiára... Csakhogy nekem a víz még bemegyen a cipőmbe, és négy forintból nem csinálnak új ruhát. De végre is királyfi vagyok, és majd meglát engem Melanie, és virág lesz a hajában, és könnytelen lesz a szeme...
Így gondolám, míg nagy szemeim belemeredtek a setétbe, de kiszakadt a lárma a közelső szobából. Mintha ugatott volna szűkölő kutya, mintha a szívembe harapott volna valaki, és ijedten rántogattam a leckehadaró fiú karját.
- Ki az?...
Szólt a fiú:
- Melanie sír. A néma...
...És akkor éjszaka lidérc ült reám, s egy kutya harapta a szívemet. Aranyból való trónon láttam magamat. Jobbomon ült Melanie, a néma, és igen-igen sírt...
Most csókolj, Miriám!
Óh, gonosz éjjel,
Bús éjjele bús, való meséknek,
Miriám, gyújtsd fel a vérem,
Jaj, jönnek a mesék, Miriám, Miriám...
Több mint 500, a létminimum alatt élő magyar előadóművész megélhetéséhez nyújtott segítséget az Előadóművészi Jogvédő Iroda 2025 első felében.
Havi nyugdíj-kiegészítő támogatást 267 olyan elismert előadóművész kapott, akik alacsony nyugdíjuk mellé semmilyen más juttatásban nem részesülnek, 166 rászorult pedig egyszeri segélyhez jutott. Az átlagos támogatási összeg 130 ezer forint volt.
Idős korukban a rangos előadóművészek különböző művészeti ágakban eltérő mértékben kerülhetnek nehéz anyagi helyzetbe. Ebből a szempontból talán a könnyűzene világa a legmostohább, ahol egyik pillanatról a másikra el lehet veszíteni a népszerűséget és azzal együtt a jövedelem nagy részét.
A könnyűzenészek körében a mai napig nehéz elültetni az időskori öngondoskodásra való felkészülés gondolatát.
Akik aktív életük során nem kaptak magas állami, szakmai kitüntetést, előfordul, hogy nehéz öregkornak néznek elébe. Rajtuk segít az EJI azzal, hogy a szolidaritás jegyében egyszeri támogatást, vagy rendszeresen nyugdíj-kiegészítést nyújtanak számukra.
A juttatás fedezetét a jogdíjak révén maguk a művészek termelik meg. A támogatásért bármely előadóművész folyamodhat, aki megfelel a feltételeknek.
Az összegről a kérelem alapján a Jogdíjbizottságok javaslatára az EJI elnöksége dönt
A nyugdíj-kiegészítés havi összegét az EJI a mindenkori legkisebb öregségi nyugdíj 35-200 százalékában, különös méltánylást igénylő esetben legfeljebb annak 300 százalékában határozta meg.
A létminimum alatt élő művészek állami nyugdíját akár meg is duplázhatja ez a kiegészítő járadék.
Fotó: illusztráció/Freepik
