|
|
|
(Hogy bántva-tartva, lanyhán haladok,
Leszerszámolt paripám, Vakmerőség,
Szaladjon el most nyergeletlenül
S hordja össze ez ének minden hősét,
Könnyűek ők, mert gondolatosak
S jó helyük is volt mindig e sorok közt
S szidván erkölcsét mi is e Századnak:
Lázadni is csak énbennem lázadnak.)
(Ha jól tudom, a maga Századát
Jó és rossz vátesz örökösen szidta
S mert zsémbelődni, káromkodni tud:
Már eo ipso költő minden szittya.
Koboz mikor ír heti krónikát,
Aranybullás magyar-kor jut eszembe:
Nyög az úr-had, meg már a pór is lázad:
Mentsd meg, király, révünkön a hazánkat.)
(De Kozma Andor több, jobb valaki,
Mintsem érje értetlen félreértés:
Úri, ősi, poétás dolog ez,
Bár önző, mint őszi szerelemféltés.
A Deákné vásznánál hószerűbb
Magam se vagyok, de én is az alkut,
Két kézzel adnák, még akkor se kérem:
Erő a lelkünk és nem ál-szemérem.)
Gügyögtetni egy asszony gyermekét,
Ki szakadt boldog ágyékából másnak
S kinek lyány-anyját úgy vágytuk vala
Nyitásán az Életnek és a hársnak:
Nincs ennél csodább, forróbb valami,
Krisztusi tett, habár Ottokár tette:
Mária, József, Krisztus és ól-rácsok:
Názáret sarját áldom, a jó ácsot.
Művészet: hogy forrón megölelünk
Sorsainktól távol-eltévelygőket,
Ál-rokonokat, idegeneket,
Rég elhagyott vagy sohse talált nőket,
Gyermekeket, kik nem a mieink
S agg-népet, kit nem csünget a családfánk:
A Margita gyermekét szentté tette,
Hogy Ottokár, távol-apja, szerette.
De a gyerek, istenem, egy gyerek,
Olyan szépség, mint amilyen utálat,
Elégtétel egy asszonynak talán,
De férfinak, még ha apa is, bánat,
Életünk ellen jött tolakodó,
Bimbó-voltával korhadt bokrot sértő.
Ki magába van jól szerelmesedve,
Gyermekben annak nem telhet a kedve.
Ám Ottokár a Margita fiát
Anyja helyett s maga helyett imádta,
Mindazt, amitől bután elmaradt,
Most megint búsan, újból elkivánva.
Van ebben egy kis széchenyiskedés,
Hisz a nagy magyar tele volt hibákkal
S minden hibáknak egy vala a tője:
Szimbólumoknak volt a szeretője.
Az öreg Lánchíd egyik szimbolum
S hallom, hogy most majd szépen tesznek róla:
Nemsokára már semmi sem marad
Ez országban, mely külön álmunk ójja:
Germánnál, szlávnál ősibb álmokat
S a latinoknál furcsább furcsaságot.
Nem érek rá bús fajtámat szeretni
S fáj, hogy aki védi, csaló vagy senki.
De az bizonyos, hogy élni akar,
Mint zsidó hősnőm jelképezi szépen,
Keresztül Rákosin és Szemerén,
Keresztül sok rendetlen és idétlen
Gyávaságon, zavaron, helyzeten
S kissé túlzottan-honos zsidóinkon.
Ki nem beszédes, György úr, egyszer mondta:
Mi vagyunk Európa legbölcsebb bolondja.
Tehát biztos, hogy élni akarunk
S Úristenem, olyan nehéz elhúnyni:
Margita egyszer fölkapta fejét:
»Nem akarok az Élettől elbújni
S már úgy érzem, hogy szabad is vagyok
S talán holnap fűttetem fehér jachtom,
Kissé unom kipletykáltan szenvedni:
Hát élni kell és menni, menni, menni.«
És játszott a gyerekkel Ottokár,
Mint ahogy páran a Sorsunkkal játszunk
S mink, a szemlélődő távoliak,
Véres, váratlan csillagokat láttunk
S láttuk, bódul a legszebb ember is
Ezen a Bécses, papos, úri tájon,
Hogy nincs, ami lelkünket összekösse
S akik volnánk is, sohse tartunk össze.
Elmegy Margita s Ottokár vele -
S zsebrák had helyett jön-e uralomra
Uribb, jobb sereg és értelmesebb
S nem csupán a tisztességében lomha?
Majd elmondom, ha tizenöt napot
Bír én szegény, agyon-próbált türelmem:
Annyit előre vallok, ilyen rosszul
Csak Isten bánhat velünk, aki bosszul.
Megcsókoltatnám beteg szívemet,
Valakivel, ki érdemes e csókra,
Kinek van elég hozzám-tapadott
Érezni- és elcsókolni-valója.
De ez a vers tán három folytatás
És azután elnémul szépen, enyhén,
Százszor ennyi készült iródni benne,
Ha itt, Pesten, ez olyan könnyen menne.
Tipegj végig százszor a szívemen,
Rég elejtett asszonya Ottokárnak:
Veszélytelen s már elég zavaros
Lelke e bizarr, kis históriának.
Robbantani vágytam Hungáriát
S Margitám, pardon, Reád emlékeztem:
Politikát akartam jellel szőve
S nem Te hibád: szükségem volt egy Nőre.
Most nem tudom, hogy vajon Ottokár
Igéretek nyomán szaladt Utánad?
Csókolom a növekedő fiad,
Tán hazudok, de ezerszer bocsánat,
Mert hazudni legkönnyebb magyarul
S mert úgyis csak dühből tudok hazudni,
Magyar sors, csók - ki tudja, ami ránk vár?
Ránk mered egy szfinksz: a jövendő császár.
Több mint 500, a létminimum alatt élő magyar előadóművész megélhetéséhez nyújtott segítséget az Előadóművészi Jogvédő Iroda 2025 első felében.
Havi nyugdíj-kiegészítő támogatást 267 olyan elismert előadóművész kapott, akik alacsony nyugdíjuk mellé semmilyen más juttatásban nem részesülnek, 166 rászorult pedig egyszeri segélyhez jutott. Az átlagos támogatási összeg 130 ezer forint volt.
Idős korukban a rangos előadóművészek különböző művészeti ágakban eltérő mértékben kerülhetnek nehéz anyagi helyzetbe. Ebből a szempontból talán a könnyűzene világa a legmostohább, ahol egyik pillanatról a másikra el lehet veszíteni a népszerűséget és azzal együtt a jövedelem nagy részét.
A könnyűzenészek körében a mai napig nehéz elültetni az időskori öngondoskodásra való felkészülés gondolatát.
Akik aktív életük során nem kaptak magas állami, szakmai kitüntetést, előfordul, hogy nehéz öregkornak néznek elébe. Rajtuk segít az EJI azzal, hogy a szolidaritás jegyében egyszeri támogatást, vagy rendszeresen nyugdíj-kiegészítést nyújtanak számukra.
A juttatás fedezetét a jogdíjak révén maguk a művészek termelik meg. A támogatásért bármely előadóművész folyamodhat, aki megfelel a feltételeknek.
Az összegről a kérelem alapján a Jogdíjbizottságok javaslatára az EJI elnöksége dönt
A nyugdíj-kiegészítés havi összegét az EJI a mindenkori legkisebb öregségi nyugdíj 35-200 százalékában, különös méltánylást igénylő esetben legfeljebb annak 300 százalékában határozta meg.
A létminimum alatt élő művészek állami nyugdíját akár meg is duplázhatja ez a kiegészítő járadék.
Fotó: illusztráció/Freepik
