|
|
|
(Hogy bántva-tartva, lanyhán haladok,
Leszerszámolt paripám, Vakmerőség,
Szaladjon el most nyergeletlenül
S hordja össze ez ének minden hősét,
Könnyűek ők, mert gondolatosak
S jó helyük is volt mindig e sorok közt
S szidván erkölcsét mi is e Századnak:
Lázadni is csak énbennem lázadnak.)
(Ha jól tudom, a maga Századát
Jó és rossz vátesz örökösen szidta
S mert zsémbelődni, káromkodni tud:
Már eo ipso költő minden szittya.
Koboz mikor ír heti krónikát,
Aranybullás magyar-kor jut eszembe:
Nyög az úr-had, meg már a pór is lázad:
Mentsd meg, király, révünkön a hazánkat.)
(De Kozma Andor több, jobb valaki,
Mintsem érje értetlen félreértés:
Úri, ősi, poétás dolog ez,
Bár önző, mint őszi szerelemféltés.
A Deákné vásznánál hószerűbb
Magam se vagyok, de én is az alkut,
Két kézzel adnák, még akkor se kérem:
Erő a lelkünk és nem ál-szemérem.)
Gügyögtetni egy asszony gyermekét,
Ki szakadt boldog ágyékából másnak
S kinek lyány-anyját úgy vágytuk vala
Nyitásán az Életnek és a hársnak:
Nincs ennél csodább, forróbb valami,
Krisztusi tett, habár Ottokár tette:
Mária, József, Krisztus és ól-rácsok:
Názáret sarját áldom, a jó ácsot.
Művészet: hogy forrón megölelünk
Sorsainktól távol-eltévelygőket,
Ál-rokonokat, idegeneket,
Rég elhagyott vagy sohse talált nőket,
Gyermekeket, kik nem a mieink
S agg-népet, kit nem csünget a családfánk:
A Margita gyermekét szentté tette,
Hogy Ottokár, távol-apja, szerette.
De a gyerek, istenem, egy gyerek,
Olyan szépség, mint amilyen utálat,
Elégtétel egy asszonynak talán,
De férfinak, még ha apa is, bánat,
Életünk ellen jött tolakodó,
Bimbó-voltával korhadt bokrot sértő.
Ki magába van jól szerelmesedve,
Gyermekben annak nem telhet a kedve.
Ám Ottokár a Margita fiát
Anyja helyett s maga helyett imádta,
Mindazt, amitől bután elmaradt,
Most megint búsan, újból elkivánva.
Van ebben egy kis széchenyiskedés,
Hisz a nagy magyar tele volt hibákkal
S minden hibáknak egy vala a tője:
Szimbólumoknak volt a szeretője.
Az öreg Lánchíd egyik szimbolum
S hallom, hogy most majd szépen tesznek róla:
Nemsokára már semmi sem marad
Ez országban, mely külön álmunk ójja:
Germánnál, szlávnál ősibb álmokat
S a latinoknál furcsább furcsaságot.
Nem érek rá bús fajtámat szeretni
S fáj, hogy aki védi, csaló vagy senki.
De az bizonyos, hogy élni akar,
Mint zsidó hősnőm jelképezi szépen,
Keresztül Rákosin és Szemerén,
Keresztül sok rendetlen és idétlen
Gyávaságon, zavaron, helyzeten
S kissé túlzottan-honos zsidóinkon.
Ki nem beszédes, György úr, egyszer mondta:
Mi vagyunk Európa legbölcsebb bolondja.
Tehát biztos, hogy élni akarunk
S Úristenem, olyan nehéz elhúnyni:
Margita egyszer fölkapta fejét:
»Nem akarok az Élettől elbújni
S már úgy érzem, hogy szabad is vagyok
S talán holnap fűttetem fehér jachtom,
Kissé unom kipletykáltan szenvedni:
Hát élni kell és menni, menni, menni.«
És játszott a gyerekkel Ottokár,
Mint ahogy páran a Sorsunkkal játszunk
S mink, a szemlélődő távoliak,
Véres, váratlan csillagokat láttunk
S láttuk, bódul a legszebb ember is
Ezen a Bécses, papos, úri tájon,
Hogy nincs, ami lelkünket összekösse
S akik volnánk is, sohse tartunk össze.
Elmegy Margita s Ottokár vele -
S zsebrák had helyett jön-e uralomra
Uribb, jobb sereg és értelmesebb
S nem csupán a tisztességében lomha?
Majd elmondom, ha tizenöt napot
Bír én szegény, agyon-próbált türelmem:
Annyit előre vallok, ilyen rosszul
Csak Isten bánhat velünk, aki bosszul.
Megcsókoltatnám beteg szívemet,
Valakivel, ki érdemes e csókra,
Kinek van elég hozzám-tapadott
Érezni- és elcsókolni-valója.
De ez a vers tán három folytatás
És azután elnémul szépen, enyhén,
Százszor ennyi készült iródni benne,
Ha itt, Pesten, ez olyan könnyen menne.
Tipegj végig százszor a szívemen,
Rég elejtett asszonya Ottokárnak:
Veszélytelen s már elég zavaros
Lelke e bizarr, kis históriának.
Robbantani vágytam Hungáriát
S Margitám, pardon, Reád emlékeztem:
Politikát akartam jellel szőve
S nem Te hibád: szükségem volt egy Nőre.
Most nem tudom, hogy vajon Ottokár
Igéretek nyomán szaladt Utánad?
Csókolom a növekedő fiad,
Tán hazudok, de ezerszer bocsánat,
Mert hazudni legkönnyebb magyarul
S mert úgyis csak dühből tudok hazudni,
Magyar sors, csók - ki tudja, ami ránk vár?
Ránk mered egy szfinksz: a jövendő császár.
Azahriah újra történelmet írt: tripla teltházas MVM Dome-os koncertjének első, majd második estéjén is megjelentetett egy-egy nagylemezt.
A napokban megjelent skatulya II-t az Aziverzum követi, sokkal hamarabb, mint ahogy azt bárki is várta. Az énekes-dalszerző tavalyi év sikerei után rövid szünetet tartott, de most kárpótolja a rajongókat - jobban, mint valaha.
Az eddigi két este során több tízezer rajongó lehetett tanúja annak, ahogy a magyar könnyűzene történetébe újabb, aranybetűkkel írt sor kerül.
Miközben az énekes a három nap alatt több mint 45 000 ember előtt játszik, nem egy, de két új albummal is meglepte a közönséget.
A tripla teltházas Dome és a két, frissen kiadott lemez egyaránt jelzi: Azahriah nemcsak közönségében, de alkotói lendületében is csúcson van. Az Aziverzum szövegvilágában személyes vallomásokba, társadalmi kritikába és némi belső vívódásba is belemélyed.
