|
|
|
(Nem imádom a cifra temetést
Akkor sem, ha eleven isten kapja
S fekete parádés sír-lovagok
Állnak körül: jó-barátok csapatja,
Mely eltemetne pompás-örömest
S mely azt hiszi, hogy Margita regénye
Agónia, búcsuzkodás, rogyott sor:
Hohó, urak, látjuk még egymást sokszor.)
(Velem mindig az Ősz érezteti
Bennem lakó életek ős csodáját,
Az Ősz: az Igen és nem a Tavasz,
Széles kedvvel tágulnak meg a pályák,
Pályák, célok, emlékek, ingerek,
Békék s bánatok arany-égig nőnek.)
Őszbe lopódzó játékán a Nyárnak
Gyülemlett meg bús kedve Ottokárnak.
Óh, drága, hű, nemzetközi hotel,
(Például Svájcnak szelidebb vidékén)
Hol beborítnak hajrás sziveket
Meghitt távolság, remény és csönd békén.
Margitáért idejött Ottokár
S itt kezdődtek a csodálatos esték,
Átvonulók, vissza a magyar tájra
Csalva, kábítva, kápráztatva, fájva.
Esték, amelyek megbolonditók,
Gyermekei egy titkos anya-Estnek,
Kit százezer holt esztendők után
Árvái még mindig balgán keresnek.
(Az estén, mikor Tisza Kálmán művét
Drót-hírekből biztosan veszni láttuk,
Azt mondottuk - hivők lévén az esték -:
Most már jön a szép, magyar függetlenség.)
(Holott künnről nem jött volt semmi szép
S utálatosan spekulatív bölcsek
Ősi jaját hadd hangoztassuk itt:
Események mindig csak bennről jönnek.)
Szegény, nemes arcú piktor-fiú,
Be vágyattatták őt az árva esték
S hogy művész-lelkét darabokra szedjük:
A lehetlenség Margitával együtt.
- Akarok-e s tudom, mit akarok? -
Vallott Margita, már itthon, egy estén,
- Ellopattam a leányságomat
S most akaratos szerelembe esvén
Úgy gondolom: nem érett az Idő,
Várni kell alkut, talán visszamenni.
(Hogy Prinz Franz, Kossuth, akkor miniszter lett,
Ilyen volt egész ország, ilyen gyermek.)
- Azt se bánom, ha bolondos leszek -
Vallott tovább Margita Ottokárnak -
S bár nyilván kérnek, várnak valahol,
De egyelőre mindhiába várnak.
Az Idő piros máglyákra viszi,
Kik nem tartanak vele együtt lépést:
Addig is, míg az időmet kivárom,
Akarom és várom a régi párom.
Borzonghattak az őszi éjszakák
S a csók-lesek a Margita szavára:
Íme, itt egy gyermekes amazon,
Ki vár, várós, várják s nem várhat várva,
Ki biztos búhoz bátran visszamegy
Prédájaként ál álmu őrületnek.
(Hogy eszméltek a csalt magyarok is lent,
Tisza Istvánt vették vissza, mint Istent.)
(Bajos nekem, mert úgyis fenyeget,
Líra elől kitérni, líra vádja,
De valahol ez idő táj körül
Libbent rosszat életem deszkaszála.
Hiszen fél éve gyóggyal vidulok
Jó Kozmutza szanatóriumában,
De ha akkor jól tudok térdre-hullni
Tört gőgökkel: ma nem kéne gyógyulni.)
(Ám, ifju költők, most figyeljetek:
Pelenkátokra akkor hímeztük meg,
Néhányan együtt, vert hímezetét
Figyelésnek, ólomnak és ezüstnek.
Az Életet én nem cudarozom
S minden tettért kész nálam a bocsánat
S tán bölcsebb úr lehet türelmes és víg,
Zöld hecceket én már nem tűrök végig.)
(Mindig a zöldség s másat-majmolás
Rontotta el magyaroknak a dolgunk
S Augiász vén óla bűzlik itt,
Melyből ki mindig kevesebbet hordunk.
S hogy egy igazi falurossza sincs,
Ki magyarosan mindent fölfricskázzon,
Csak porosz junker vetemedett mása,
Ha lesz sírunk, hát sírunkat ez ássa.)
(Ejh, most mindezt az ördög vigye el:
Justh akarjon, ha van, hogy mit akarjon
S aztán lehet, hogy hamar túlesünk
Két nemzedékes, kavart, léha sarjon.)
Lágyan, félőn kérdezte Margitát
Ottokár, hogy fantomát őrizhesse.
- Barátom - szólt ez -, nincs itt kész még semmi,
Legokosabb a Multhoz visszamenni.
És Ottokárt a nagy-szív démona
Valahogy, bután, bokáig megszállta:
Hát visszaküldi e fél-hajadont
A vágytalan, rossz vágyú vissza-vágyba
És Hold-sütésnél vígan hitte el,
Amit másnak sem volna kár elhinni:
Ha szerelmünk egy asszonyhoz túlságos,
Vigyük vissza tisztelt férje-urához.
Különös, sötét szüret-éjszaka,
Páros vándorlás lomb-hullajtó parkban,
Margita száján síró kacagás:
- Tudtam, de meghallani nem akartam.
- Mért kergette el már a szívemet
S mért kergette el szívét a szivemtől?
Ottokár nagy, szerelmes vallomása
Űzte bele a nőt a régi nászba.
(Nem tenni s egy szót ki nem mondani,
Szent, nyugodalmas, nagy boldogság volna,
De tenni és szólni hozzá sokat
És letörni, a mai ember sorsa.
Óh, földi dolgok, ha nem kellene
Birtoktokért megmozdítni az ujjat
S úgy magatoktól ölünkbe esnétek:
Be szép volna és - be kevés az Élet.)
Azahriah újra történelmet írt: tripla teltházas MVM Dome-os koncertjének első, majd második estéjén is megjelentetett egy-egy nagylemezt.
A napokban megjelent skatulya II-t az Aziverzum követi, sokkal hamarabb, mint ahogy azt bárki is várta. Az énekes-dalszerző tavalyi év sikerei után rövid szünetet tartott, de most kárpótolja a rajongókat - jobban, mint valaha.
Az eddigi két este során több tízezer rajongó lehetett tanúja annak, ahogy a magyar könnyűzene történetébe újabb, aranybetűkkel írt sor kerül.
Miközben az énekes a három nap alatt több mint 45 000 ember előtt játszik, nem egy, de két új albummal is meglepte a közönséget.
A tripla teltházas Dome és a két, frissen kiadott lemez egyaránt jelzi: Azahriah nemcsak közönségében, de alkotói lendületében is csúcson van. Az Aziverzum szövegvilágában személyes vallomásokba, társadalmi kritikába és némi belső vívódásba is belemélyed.
