|
|
|
Az új, magyar Sionnak énekét
Kezdem, kit egykor Néked megajánltam,
Hűvös nővérem, lyányos Margita,
Régen és majdnem szerelemre-váltan,
Mikor epedtem nagy-hitetlenül,
Unott asszonyhoz vakul láncozottan,
Furcsa arcom hogy finom nőknek tessék
S gyötört az Élet, e drága betegség.
Fehér éjek szent valamelyikén
Csók-vágyban fáradt ajkam megvonaglott
S mert tán féltetted az ajkaidat,
Kiadtad a szórakozott parancsot
Hosszú énekre (mondjuk, hogy regény),
Milyent (Te mondtad) senki más nem írhat
S én megigértem: lelkem lehiggadván
Megírom sohsem-jöhet péntek napján.
Be soká vártam a jó higgadást
(És akkor a Halált gondoltam ennek),
De, íme, szinte harmincöt, vad év
Szántásain vidám éhek teremnek,
Sorsomat jobban érzem valahogy,
Mint küldöttnek hitt, szép, lírás időkben:
Ma sem hajlok még bölcses duzzogásra
S áldott valómnak ez ős buzogása.
Higgadjon, ki nem Sorstól küldetett,
Jöttét, korát ki nem rántja előre,
Mi két olyan mai ember valánk,
Életük kiknek száz másokért pőre.
Égnek képedt az új magyar Sion,
Mikor törvényit szemeinkbe rázta
S mi indultunk le ál népünkhöz mélán,
Kezet sem fogva a Hegy szakadékán.
A magyar Sion (beszéltük, mi az):
Soha ilyen szép nem volt a magyarság,
Ennyi Isten nem ült még egy Siont,
Ennyi törvény nem volt, hogy meg ne tartsák.
Ennyi zavar, vágy, indulat, zsidó
Nem tombolt soha semmiféle népben
S tán megkimélem hitességtől énünk:
Meg kell íródjék ez a mi regényünk.
A zsidó-bolyt pedig megbolygatom,
De csak kettőnk kedvéért egyelőre,
Nem vagyok gróf, pap, léha vagy zsidó,
Ügyes vagy seftes: hát nem félek tőle.
Lásd fölemelten az én szivemet,
Kiről már régen úgy megfeledkeztél
S emlékezz, hogy a mi regényünk átka
Épp a Sionnak mai furcsasága.
S a mi regényünk bomlott nem-regény,
Majdnem semmi, tehát el kell takarni,
Nem volt benne lakos teljesülés,
Kunyhó, kastély, ágyas lugas, se garni:
Nagyon magyar és nagyon együgyű
Találkozás e terhes Hunniában:
Találkoztunk, mi száz korszakkal ér fel,
Fölvadult szittya s frányás, zsidó némber.
Bűnös, dús, büszke, harcos életem,
Melynek évei kissé kitolódtak,
Most, ormosodó évek ormain
Tűnik csak igazán élnivalónak
S esték, akiknek láza befogott
Két, nyugtalan, zászlós és mohó lelket,
Teljes bővében s ismertén a nőknek
Látszanak végül istenin dicsőknek.
És így szép az, hogy nem találkozunk
S nem tudjuk egymást öt vagy hat év óta,
Nem volt testünkön pesti figyelés
S szüretre érett e gerezdes nóta.
S még jobb volna, ha nem emlékezel
Én rútitó és meghurcolt nevemre.
Grieget játszottad s verseimet mondtad
Hozzá az okosoknak s bolondoknak.
Hallottam, hogy furcsultak napjaid,
Kiknek mámorát hűn senki sem issza,
Tudom, hogy útjaid zeg-zugosak
S csak hiuságból nézel néha vissza
S nem tudom, hogy még gondolsz-e reám
(Már lemondtam a kényeztetésekről)
S a Nő (magunk közt) úgyis annyit ér fel,
Amennyit hozzá férfi-hajlam képzel.
Valószinű, hogy írónő leszel
E torzitottan szép, magyar regényben
S minden másképpen kicserélve jön,
Amit éltünk, éltetek és én éltem
S én nem tudom, hogy micsoda leszek:
Késett megvetőd vagy rajongó párod.
Egy bizonyos, hogy nem leszek az útban
S hogy ki vagyok, azt úgyis sohse tudtam.
És nem is fontos, sőt hűbeleség
Mi regényünknek sora, módja, rendje:
Valakinek későn visszaköszön
A rövidlátó, szegény Ady Endre
S valakiért, ím, ezt a gőg-lirát
Sekély mesével, önmagát titkolva,
Csak úgy és akkor, ingyen fölcseréli,
Mikor életét nem írja, ha éli.
Keresgéltél-e sokat, Margita?
Én nagyon és dühösen úgy akartam,
Hogy feküdjek végre megenyhitő,
Szívó, fehér, bús, szép, de puha karban.
Az enyémnek kék és nagy a szeme,
Tizenhatot futtattam el miatta.
Te vagy a hozzám-hangolt zsidó vétség
S érted úgy szólok, bárgyuk is megértsék.
Tehát elküldöm e versezetet
Neked, akit csak egy éjen kivántam
S aki mégis tartós és nagyszerű,
Mindig úton, kinézten és kihánytan
S ha jó lesz, akkor Neked köszönöm
S fordítottan Te kapsz majd szemrehányást,
Mert hogy tartom magam egy csöppet nőnek,
Maradjak meg íly igazságtevőnek.
Szép lesz ez a mi nem-történetünk
Minden bogaként a magyar Sionnak,
Hol annyi már a józan, praktikus:
Hatványoznak, gyököznek, ám kivonnak.
Jöjjön hát gyorsan mi két életünk,
Mely nem tudott soha eggyé fonódni.
Cimbalom-tus és most figyelni tessék:
Következik a következetesség.
Több mint 500, a létminimum alatt élő magyar előadóművész megélhetéséhez nyújtott segítséget az Előadóművészi Jogvédő Iroda 2025 első felében.
Havi nyugdíj-kiegészítő támogatást 267 olyan elismert előadóművész kapott, akik alacsony nyugdíjuk mellé semmilyen más juttatásban nem részesülnek, 166 rászorult pedig egyszeri segélyhez jutott. Az átlagos támogatási összeg 130 ezer forint volt.
Idős korukban a rangos előadóművészek különböző művészeti ágakban eltérő mértékben kerülhetnek nehéz anyagi helyzetbe. Ebből a szempontból talán a könnyűzene világa a legmostohább, ahol egyik pillanatról a másikra el lehet veszíteni a népszerűséget és azzal együtt a jövedelem nagy részét.
A könnyűzenészek körében a mai napig nehéz elültetni az időskori öngondoskodásra való felkészülés gondolatát.
Akik aktív életük során nem kaptak magas állami, szakmai kitüntetést, előfordul, hogy nehéz öregkornak néznek elébe. Rajtuk segít az EJI azzal, hogy a szolidaritás jegyében egyszeri támogatást, vagy rendszeresen nyugdíj-kiegészítést nyújtanak számukra.
A juttatás fedezetét a jogdíjak révén maguk a művészek termelik meg. A támogatásért bármely előadóművész folyamodhat, aki megfelel a feltételeknek.
Az összegről a kérelem alapján a Jogdíjbizottságok javaslatára az EJI elnöksége dönt
A nyugdíj-kiegészítés havi összegét az EJI a mindenkori legkisebb öregségi nyugdíj 35-200 százalékában, különös méltánylást igénylő esetben legfeljebb annak 300 százalékában határozta meg.
A létminimum alatt élő művészek állami nyugdíját akár meg is duplázhatja ez a kiegészítő járadék.
Fotó: illusztráció/Freepik
