|
|
|
Magányos alak áll fent a hegytetőn,
Lágy szellő fúj felé az erdő felől.
A mélyben lent fekszik az egész nagyvilág,
Élet s halál titkait mind ismeri már.
Letűnt, ám büszke nép végső sarja O,
Dalnok, s dalában ott van múlt, jövo.
Hosszú útja lassan, ím már vége felé jár,
Hisz füstöt hoz a szél, és lángol a határ.
Egykoron az ember még tisztelte őket,
A sárkányok voltak az öregek s bölcsek.
Az ég s a föld urai békében éltek,
Az ember akkor még nem rettegte őket.
Amikor még nem volt céltalan gyűlölet,
Hazugság, hamis hit nem tépett lelkeket,
Jóság és gonoszság egyensúlyban élt,
De sárkányok haragjától izzik most az ég.
Ref.:
És szól a dal, száll az ég felé,
Az életet viszi el holt földek felé.
És él a vér, a békét hozza el,
Letűnt korok árnya új életre kel.
Ím parázsló földek: a tűz nyelve szólott.
Felperzselt erdők, izzó vörös égbolt.
Sárkányok lángja emészti el végleg,
Hogy hamvából keljen újra tiszta ének.
A pusztulás közepén büszkén áll a lángban,
Dühös szelek hozzák hangjait dalának.
A domb ahol áll, az lesz végső sírja,
De éneke a romlást örökre megírja.
Így lett hát vége az utolsó bárdnak,
De dala megmaradt a kövekben, fákban.
Éneke átszáll zöld mezők fölött,
Hegyekben visszhangzik, folyókban hömpölyög.
És ha némán ülsz, csendben, tán Te is hallhatod,
Mert bennünk él, csak bennünk, örökké élni fog..
Ref.:
És szól a dal, száll az ég felé,
Az életet viszi el holt földek felé.
És él a vér, a békét hozza el,
Letűnt korok árnya új életre kel,
Új reményt hoz el.
