|
|
|
Keresem-kutatom minden éjjel,
várom, hogy visszatérjen.
Nem értem, miért nem érzem,
félek, hogy nincs esélyem.
Rohanok-szaladok az árral szemben,
mindig csak előre néztem,
Úgy érzem nincs tovább,
a múltam újra visszaránt.
Szétzúzott szótlan téglafal,
ami mindent tisztán eltakar,
Fuldoklom, nem lélegzem,
zárva tartják mind a két szemem.
Bujdosom, takarom a lelkem,
megkövezve szépen csendben,
Úgy érzem nincs tovább,
a múltam visszaránt...
Egy érzés – ami mindig fogva tart
Az elmém – ami átkoz szüntelen
A múltam – mindig feldühít
és rontást hoz rám majd a hűvös végtelen
Vágyódó kínzó ébredés,
mint a jól célzott szívlövés,
Álmomban nincsen szívverés,
nincs fegyver - nincsen ébredés.
Itt állok mégis bűntelen,
indulok vár rám a végtelen,
Túl erős fojtó érzelem,
félek, ez túl sok most nekem.
Egy érzés mindig visszatart,
érzem, hogy túl sok itt a zaj,
Üres falak között létezem,
olyan durván húzzák két kezem.
Nem tudom mit tegyek,
a lelkem a képzelettől remeg,
Túl erős fojtó érzelem,
félek ez túl sok...
Egy érzés – ami mindig fogva tart
Az elmém – ami átkoz szüntelen
A múltam – mindig feldühít
és rontást hoz rám majd a hűvös végtelen
Túl sok itt a zaj...
Egy érzés – ami mindig fogva tart
Az elmém – ami átkoz szüntelen
A múltam – mindig feldühít
és rontást hoz rám majd a hűvös végtelen
Már látom – túl sok itt a zaj
És hallom – új nap nem vár
A múltam elfelejthetném,
eltűnik majd és a lelkem féktelen
Túl sok, túl sok itt a zaj...
