|
|
|
Újra beborít a csend,
de többé nem lehetek már lent.
Miért van, hogy a szív nem felejt,
és mindig győz az ész felett?
Ilyen a szerelem: mondják.
De azt ők sem tudják,
hogy miért van ott
minden bornak az alján,
a csillagokban,
minden víznek a partján.
Álmatlan éjszakákban,
mikor csak arra vágytam,
hogy együtt a semmibe
csak mi ketten,
egymásba bújva elveszetten.
Újra élni mindent,
amit eltemettél ott bent,
egy újabb pofontól, csalódástól,
s nem látsz már ki a félhomályból.
Miért van az, hogy megőrjítesz?
Félsz -e attól, hogy elveszítesz?
Kell, hogy néha a fejedben járjak,
ha álmaimban csak Téged látlak.
Elengednél hogyha mennék?
Vagy megkérnél, hogy maradjak még?
Millió kérdés és csak csend a válasz,
nem engedem, hogy sírni láthass.
Mélyre húz a félelem,
nem engedi el a két kezem.
Zuhanok, de lehet csak tévedek,
szerelemtől részegen.
A nyár is hideg és fénytelen,
szórakozik a végtelen,
fáj, de mégis élvezem.
Szerelemtől részegen.
Arcomon táncol a napsugár,
az időt régen nem érzem már.
Nélküled üres minden város, utca.
Ameddig nem jössz vissza újra.
Az élet egy másik oldala,
hol minden tett oly ostoba.
Az egyetlen remény ami éltet,
hogy valahol talán Te is ezt érzed.
Hogy szeretlek gyenge vallomás.
A szavakon túl nincs semmi más.
Az egyetlen remény ami éltet,
hogy valahol talán Te is ezt érzed.
Engem boldoggá teszel,
azzal, hogy tudom létezel.
Fáradtan nézem a kék eget,
ki tudja én mit jelent neked.
Miért van az, hogy megőrjítesz.....
