|
|
|
Alkonyi inget fércel az este,
bíborba mártja testét az ég,
tó vizén ringó fényjelet festve
őrködik Holdunk, nyitja szemét.
Földre peregtek a rozsdaszín fátylak,
egyre csak szürkül az édeni táj,
fagy suhan csendben, gőgösen, s lám csak
- fellegek fodrain tél hezitál.
Dér pereg lassan a hajnali rétre,
gyolcsfehér bokrokon csíz didereg,
suttogó, zizzenő hanggal kísérve
hajlong a sárguló téli berek.
Fárad a Földanya, álomra készül,
lombtakaró alatt védi magát,
hófelhő lebben, átsuhan, s végül
ott leng a fákon a télikabát.
Hegycsúcsok méláznak hűsen, fehéren,
csillogó sipkájuk felhőkbe ér,
kis nyuszi szökken a hólepte réten,
s távol a föld és a menny összeér.
Zegzugos erdők, zord meredélyek
szendergik csendben át a telet,
s millió magban szunnyad az élet,
melynek a földünk ágyat vetett.
Nézd 11 órától az ONLINE ünnepséget!
