|
|
|
A szemem alatt gyűlnek már a ráncok,
A papíron megkopott betűk.
Nem tudom, merre vet még az élet,
Mit tartogat, borút vagy derűt?
Szolgáltam Istent, a Hazát s a királyt.
Álmomban a színpadot koptattam én.
Csak teszem a dolgom, s akkor leszek boldog,
Ha szól a dal és szólhat a zeném!
Járom a földet, mit reám hagytak,
S unokáimra mit hagyhatnék?
Elrabolt hazában turistaként járva,
Bámulni mindazt, mi most is az enyém!
Nem tehetem én, hogy befogom a számat!
Nem több ez csak, szerény vélemény,
De a régi kereszteken új nevek állnak,
Sósmező hallgat, a gyalázat égig ér!
A temető hallgat, másokról mesél!
Egy korhadt ágon állunk, alattunk szakadék,
Ha nem jön új hajtása, az égig érő fának:
Elszáll messze, a nyugati széllel
Tizenötmillió elsárgult falevél.
A ráncok már a szívemen is gyűlnek,
Tépett papíron halvány betűk.
Gyermekeimtől csak azt az egyet kérem:
Fejezzék be azt, mit nekünk nem sikerült!
Különben, elszáll messze, a nyugati széllel
Tizenötmillió elsárgult falevél.
