|
|
|
Túl késő, hogy visszalépj!
A játszma eldőlt.
És régen távol jár a józanság.
Túl késő, hogy visszatérj!
Megszűnik minden,
mi fontos volt, s helyébe lép a vágy.
Vérünk vad száguldásba kezd,
és minden perc mámort ígér.
Eltölt egy forró, édes érzés.
Túl késő, hogy visszanézz!
Hiába minden!
A kettőnk sorsa úgyis rég eldőlt.
Hogy visszafordulj, túl késő.
Itt volnánk hát! A szavak ideje most lejárt!
Többet mond minden szónál, ha rám nézel némán.
Némán...
Eljött végre az a perc, mire szívünk várt,
mit a képzelet sejteni engedett:
egymásba olvadó két forró test.
Hát most itt vagyok veled
és nincs visszaút
Ez már döntés. Kész döntés.
Túl a végső fordulón
a szégyen elszáll,
és pusztító, vad szenvedély tör ránk.
Túl azon mi rossz, s mi jó
csak az a kérdés,
hogy meddig tart, míg fellobban a láng,
hol harsan fel a hívó jel,
mikor lesz teljessé a tűz,
mely egymás karjaiba űz majd.
Túl késő, hogy visszanézz!
Átkelsz a hídon,
s az lángol már, a mélység szédítő...
Hogy visszafordulj, túl késő.
