|
|
|
Küsmödi: Egyszer valamikor régen bőven termett itt a szén.
Akkor drága nagymamáddal párban, fényben éltem én.
Gyakran jártak énekelve erre mind az angyalok.
Jöttek. Sorra üdvözöltek, s tudtam: üdvözült vagyok.
Egy szörnyű éjjelen
Csak meddőt hányt a föld.
Éreztem, hogy velem
A menny is összedőlt.
Árva lett a tárna
És senkim sem maradt,
Sötét sírba zárva
Sírtam a föld alatt.
Odalett a kincsem
És szívem megrepedt.
Nyűttem lent a nincsben
Egy gyűlölt életet.
Én már semmit nem reméltem; tétlen vártam a halált.
Aztán -szinte el se hittem-, Isten újra rámtalált.
Itt vagy! Megkerült a kincsem! Nincsen búra semmi ok.
Tőled vén szívem feléled: véled üdvözült vagyok.
(A most következő utolsó versszak mellé Pálistók is csatlakozik. Egyszerre énekelnek)
Küsmödi: Egyszer valamikor régen véltem: nincs tovább remény.
Most már drága unokámmal párban fényben élek én.
Gyakran járnak énekelve erre majd az angyalok.
Jönnek. Sorra üdvözölnek; véled üdvözült vagyok.
Pálistók: Egyszer valamikor régen féltem: nincs tovább remény.
Most már drága nagypapámmal párban fényben élek én.
Gyakran járnak énekelve erre majd az angyalok.
Jönnek. Sorra üdvözölnek; véled üdvözült vagyok.
Hagyd, hogy elbűbájoljon a Tha Shudras!
