|
|
|
Telek elmúlnak, nyarak elmúlnak.
sok erős várak leomolnak.
Jön az esztendő, megy az esztendő,
tegnap lesz rögtön a holnap.
S ha a sír vár ránk, ugye, mit várnánk, gyors évek-lepte halandók?
Amióta vagyunk, a halálra vagyunk. Soha nem voltunk maradandók.
Hova pörgünk el? Milyen álmokkal?
Hulláktól sose jött válasz.
A barátságok s a szerelmek mind mint szétoszló füst, szállnak.
Aki boldog volt s aki nem volt az,
mind egyként tűnik a sírba.
Ha sosem lett volna egyéb törvény -
ez az egy rég meg vagyon írva.
Aki habzsolt és aki koplalt, és aki tolvaj volt s aki rendőr,
aki strihelt és aki viccelt, és aki fát hordott s aki kendőt,
aki hódított s aki gyógyított, aki gyilkolt és aki ítélt,
aki polkát járt s aki poklot járt, s a ki álmokban s aki itt élt,
aki bambán leste, ha bombákkal fenyegették szónoki hévben,
aki elhúzó madarakra figyelt, hogy szállnak, szállnak az égen,
akit átvertek s aki átvert, s aki pórázon volt bátor,
aki józanul élt, aki porba merült, akit elnyelt vágy és mámor,
aki bújt, aki nem, s aki félt, aki nem, aki hitt, aki nem - tovatűnik;
s aki mert, aki nyert, aki szólt, aki nyelt, aki bűntől botlott bűnig -
mind lomha menetben a sír fele tart.
Isten löttyinti a vödröt.
Megtölti velünk Földünk földjét:
csak telnek, telnek a gödrök.
Ez a csontokból szőtt háló már beteríti egészen a glóbuszt;
mert csontra soványul mind, aki élt - ehetett lazacot vagy lóhúst.
S csak e hálón át sejlik föl még, amit úgy nevezünk, hogy a múltunk.
Jaj, föllázadt angyal, Lucifer! Veled együtt mind ide hulltunk!...
Ó, szétrohadó testvéreim!
Így fut az élet a bugyuta halálba.
És mégis: e bomlás isteni terv -
hát álljunk mind be a táncba!
Jöjj, fogd a kezem, gyere halni velem,
gyere, mosolyogj, dobban a léptünk!
Nevetőn, kacagón menjünk oda át!...
Hiszen úgyis mind odaérünk.
