|
|
|
Messze földön jártam ott,
Hol a virág másképp csillogott.
Szemében ott volt a csillogás,
Úgy láttam, minden más!
Nem volt fény, nem volt út,
Szeméből igazság könnye hull.
Mi magyar volt, most nem magyar,
De az lesz most, az is marad!
Szemében nem volt félelem,
De látszott rajta a gyötrelem.
Két öklét felém tartotta,
Ez nem lessz más Haza!
Akkor ott megfogadtuk,
Amíg élünk harcolunk.
Azóta megy, s ha kell öl,
De milyénk lesz: Székely Föld!
Azóta eltelt néhány év,
Nem adtuk fell semmiképp.
Mit tehetek, megteszem,
Nincs bennem már félelem!
Ahogy a nappal, éjszakára vált,
Seregünk vállvetve áll.
Telnek, múlnak a nappalok,
Csendben szólnak a harangok.
Megfakult bennem régi kép,
Életben tart, ennyi még.
De minket össze köt a sors,
Nem enged el, magához folyt!
Nem felejtem el barátom,
Mit ígértünk, azon nyáron.
Nem adjuk fel, mert nem lehet,
De hoz még a jövő szépeket.
Messze földön jártam ott,
Hol a virág másképp csillogott.
Szemében ott volt a csillogás,
Úgy láttam, minden más!
Nem volt fény, nem volt út,
Szeméből igazság könnye hull.
Mi magyar volt, most nem magyar,
De az lesz most, az is marad!
Szeptember 6.
