|
|
|
Hallgassanak meg,
kérem
– a karóra dalolt –,
dédapám régesrégen
egy homokóra volt.
Percei hulltak egyre,
míg végül is lejárt,
de mindig újra kezdte,
és mindig fejre állt.
De föltörvén a
mélyből
– büszke rá
módfelett –,
mindhárom
gyermekéből
már ingaóra lett.
Toronyórának tették
az elsőt – szép e rang.
Hitték a szavát,
követték
– ember és nagyharang.
A másik is kirukkolt.
Hogy megszeressük őt,
félóránként kakukkolt.
Így mérte az időt.
Legkedvesebb a lánya
volt néki mindazért,
ki talpig porcelánba
öltöztetve – zenélt.
Apám egy utcasarkon
mint villanyóra állt,
őt bámulta kitartón,
ki randevúra várt.
Anyám egy fáradt vekker,
álmokkal van tele.
Szorong, hogy jön a reggel,
s felsír a hajnal fele.
A bátyám stopperóra.
Száz verseny és rekord
emléke rárakódva,
mint por és rozsdafolt.
Néma kvarcóra-kislány
a gyermekem, szegény.
Egy ős homokszem-kristály
van szíve közepén.
Ez itt az ÉRZÉS!
