|
|
|
Már tombolnak bennem a születendő rímek,
Mint viadalra váró domináns hímek.
Hát, utat nyitok nekik magamban ma éjjel,
Törjenek csak kerékbe vad szenvedéllyel.
Egyedül vagyok, mert magamra maradtam,
Keresem is a hibákat én rendesen magamban.
Mondjuk bármit is mondtam, bármit adtam,
Az igényeiddel szemben alul maradtam.
Hát, mi vagyok én, hogy így vonsz rám vállat,
Nem tudom, de biztosan kevesebb Te nálad.
Hisz, engem nézel, de csak magadat látod,
Nem szeretsz és nem is vagyok a barátod.
És, ha már így a barátságot írom,
Jobb, ha tudod, hogy egyiket se bírom.
Sohasem láttak, mégis nevettek rajtam,
És amíg Veled lógtak én érted haltam.
Sajnáltad tőlem, amit sohasem kértem,
Jah igazad van, hisz úgysem kár értem.
Vonj csak erre is flegmán majd vállat,
S nyugtatgasd magad: Ez is önsajnálat.
Neked sohasem hiányzik egy ölelő kar,
És igen már tudjuk, hogy amit írok szar.
Megmérgezte valaki benned a szívet,
Mert aki gyűlölt sem mondott még ilyet.
Persze, kit érdekel, hogy mi esik rosszul,
Hisz kicsinyes vagyok, mert kötelez a bosszú.
És elment az eszem, mert nem nézem tétlen,
Hogy bántsanak, hogyha én vagyok vétlen.
Ártatlan? Ugyan, az nem lehetek soha,
De nézz csak magadba Te kis ostoba!
A pénzeden kívül semmid sincsen,
Míg bennem érzelmek élnek itt benn.
Érzelmek, melyek nélkül nem is élnék.
Hát persze, hogy számodra ez nem érték.
És talán sohasem kapsz majd észbe,
Hogy az igazi érték nem mérhető pénzbe.
Hát, maradj csak a tökéletes kis világodban.
És álmodból űzz el minden álmodban.
Ébredj valakivel ki nem ilyen végletes,
Hanem olyan, mint Te: Szép és Tökéletes.
Hagyd, hogy elbűbájoljon a Tha Shudras!
