|
|
|
Sosem felejtem el, honnan jöttem,
Mert bárki állt elém lazán fellöktem.
És nem érdekelt mi illik s mi nem,
Nem voltunk különbek mi sem.
Mégis büntetlenül lehettünk szabadok,
Én nem hittem soha, hogy mégis itt maradok.
Pedig hát úgy tűnik a sorsom ez lett,
Az élet valahogy csak itt felejtett.
Éveken keresztül vágytam a halált,
S éreztem, ahogy végre rám talált.
Ahogy leszúrnak, ahogy kivéreztetnek,
S ahogy a végén újraélesztetnek.
Azóta hiába is kérem, hogy adj helyet,
Elfordulsz, mert a bűnöm oly nagy lehet.
Hogy nincsen rá bocsánat, nincsen kegyelem,
Hiába áztatja könny a tenyerem.
A halálom az óta is incselkedve hív,
Szenvedek bent, mert élni vágy a szív.
És dönteni sem tudok már az Ő szintjén,
Hazugként éljek vagy haljak meg őszintén?
Bármelyik a válasz a döntés engem vár,
Pedig legbelül érzem, hogy értem nem kár.
Álmomban vérpadra hajtom a fejem,
Hisz, tudom, hogy itt már rég nincsen helyem.
Ha bár évek óta több sebtől vérzem,
Mindenki magamra hagy úgy érzem.
És hiába küzdök a légszomj ellen,
Nehogy már bárkinek segíteni kelljen.
Elvágyom hát innen egy tisztább jelenbe,
Ments ki, hagy teremtsek békét a nevedbe.
Én megígérem, hogy a bűneim bevallom,
Csak segíts, végre kérlek meghalnom...Levél
Hagyd, hogy elbűbájoljon a Tha Shudras!
