|
|
|
Soha nem voltam könnyű eset,
Sosem tagadtam le, ami megesett.
De árnyékban sosem tudtam élni,
Senkitől sem mertem félni.
S bár az élet látszólag kemény,
Legbelül érzem: Van még remény.
Mi utat mutat a sok vaknak,
Akik még a sötétben laknak.
Az egyik ilyen elvakult majom,
Vinnyogva ugrál minden szavamon.
Kifogásolni kezdett mindent,
Óriást rugdosni törpeként lent.
Egy ideig persze csak nevettem rajta,
Lám még egy hülye ki a fejem akarja.
Pedig még csak ahhoz sincs esze,
Ne lógjon a bilibe a keze.
Ellenem fordult egy sötét állat,
Hisz, tombol benne az önsajnálat.
Mert legbelül nagyon is tudja,
A nyugdíjából csak erre futja.
Vakon kínlódta végig az életét,
Süketen és némán hajszolva a lét.
És nyugdíjas korára ez maradt csupán,
Olvassam soraim eggyügyűn és bután.
Fogást keres a tökéletes körön,
Balga is létének ez aztán nagy öröm.
És meghazudtolja az élet minden szavát,
Nevetségessé is teszi ezzel magát.
De annyira hülye, hogy még ezt sem látja,
Rajta röhög már mindegyik barátja.
S míg én logikai érzéket tesztelek,
Addig Ő a hős szerepben tetszeleg.
Lassan fogyni látszik a bennem a türelem,
De hagyom még, hogy játsszon kicsit velem.
Hisz, akárhogy nyújtózik sosem ér el,
Nem csinál, semmit csak szid és becsmérel.
A türelmem végén majd minden kiderül,
Ki lesz, aki zokog s ki lesz, aki derül.
De nem akarok magamnak több bajt,
Írtam hát a hülyéről egy dalt.
Hagyd, hogy elbűbájoljon a Tha Shudras!
