|
|
|
Élsz csak Te, is mint, bárki más,
Észre sem véve mennyire felemás.
Az élet mit a sajátodnak hiszel,
Mibe magaddal senkit sem viszel.
Csak az fáj, mit a bőrödön érzel,
És csak az önsajnálattól vérzel.
Miközben a világ magadra hagy,
Feleslegessé válik benned az agy.
S a tartalomnak hitt tátongó hiány,
Nem mutatja meg mi is a jó irány.
Pedig senki sem írt le kezdetbe,
De rohansz egyre a vesztedbe.
Emberek pusztulnak síri csendbe,
Mire magadra ismersz a jelenbe.
És kíméletlenül pusztít a közöny,
Nem ment ki pár elejtett könny.
És még most is csak nevetsz rajtam,
Pedig érted százszor haltam.
Mert én is vakon mindent hittem,
S épp ezzel éltél vissza szerintem.
Egy voltam én is csak a sok közül,
Egy, aki minden mosolynak örül.
Aki természetesnek vette a jót,
S a végén elvártam a sok szép szót.
De nem ülhettem sokáig a lovon,
Észhez térített pár nagyobb pofon.
Nem dühből, nem észből,
Az élettől visszakézből.
Majd egyszer felnősz Te is,
Könnybe lábad a szemed is.
Csak már nem leszek én ott,
Aki most jó tanácsokat adott.
Egyedül maradsz, elfordulnak Tőled,
Ha segítség kell, majd elbújnak előled.
A háborúidban meg mindig csak vesztel,
És még csak mögötted sincs egy Eszter.
Aki emlékeztetne, ahogy engem,
Honnan indulva mivé lettem.
S az álmaim is fájnak még olykor,
Hiába is lettem doktor.
De megbékéltem régen magammal,
S most már csak játszom a szavakkal.
Már nem félek különbözni régen,
Pedig helyem sincs se földön, se égen.
De inkább vagyok, ami valóban lettem,
Mint, hogy vihar tomboljon felettem.
Legyél hát olyan, mint őszinte kisgyerek,
S kövess engem, mert különbözni merek.
Hagyd, hogy elbűbájoljon a Tha Shudras!
