|
|
|
Én régóta tudom, hogy pokolra jutok,
Mostanra meg már állni sem tudok.
Hisz fájdalom marja át a magát rajtam,
Elhiteti velem, hogy rég meghaltam.
S bár távol áll az önsajnálat tőlem,
Most akár ki is nevethetsz felőlem.
Hisz nekem is jár gondoskodás néha,
Ha nem is vagyok több csak egy béna.
Éltem már meg sok mély sebet,
Én vagyok mégis ki ezeken nevet.
Mert érzem, mit csak érezhetek,
Akkor is, ha újraélesztenek.
S bár elcsuklik néha egy-egy szavam,
Változatlanul túlhajtom magam.
Hisz gyógyítók szavait sosem lestem,
Ideje korán használtam el a testem.
De kevés, Óh, kevés minden nap,
S az virrasztás így új értelmet kap.
Azt hiszem kívülről pihentnek látszom,
Szavakat keresek, rímekkel játszom.
Pedig érzem, hogy meg lesz ennek a böjtje,
S a felelőtlenségem csal majd tőrbe.
A halál majd fejét a vállamra hajtja,
Mikor sors markát elém tartja.
Hagyd, hogy elbűbájoljon a Tha Shudras!
