|
|
|
Görcsöktől megfosztva előtted fekszem,
Most már úgy tűnik én nem kötegszem.
Hisz a hiányod sebeitől úgy öregszem,
Hogy már követni sem képes a szem.
Én komolyan már magam sem értem,
Szeretni akarsz pedig sohasem kértem.
Mert annyian bántottak, hogy féltem,
És hihetetlen, hogy árnyékban éltem.
De mostanra álmából ébredt a táj,
S már nem hat meg bármi is fáj.
Hisz csókra nyílik a hitvesi száj,
S hagyom, hogy végre rám találj.
Arcodat most két kezembe fogva,
Csókoljuk egymást körbe forogva.
Nem görcsölve, nem is szorongva,
Vadul s ösztönből egymásnak rontva.
S ahogy elindul rajtam a kezed,
Már érzem, ahogy a vágy vezet.
És elsöpör mindent az élvezet,
Ahogy felkerül az utolsó ékezet.
S bár lobog a tűz és táncolsz velem,
Ahogy átjárja testünket a szerelem.
És gyönyör égeti át az éjjelem,
Ahogy vadul szeretkezel velem.
Hát, mit is tennék Veled kincsem,
Leírnám én, de jó rímem nincsen.
Hagyom hát, hogy a vágy leintsen,
És várom a közös esténket itt benn.
Hagyd, hogy elbűbájoljon a Tha Shudras!
