|
|
|
Egyhelyben fexem, teljesen elavultam,
Hisz bármit is teszek, megállít a múltam.
El kéne felejtenem, hogy honnan is jöttem,
Mert amíg szörnyű emlékek vannak mögöttem.
Magam is tudom, nem fejlödhetek tovább,
De most itt az esély rá, állhatnék is odább.
És fel is nőttem ahhoz, hogy csodákat tegyek,
Hogy a boldogságra is alkalmas legyek.
Nem csak arra, hogy a szenvedés hosszú,
S, hogy máshoz se értek, mint a bosszú.
Mert a jelenbe ide a pokolból jöttem,
És ott nem volt nap, hogy nem küzdöttem.
Hogy ne kellett volna megvédeni magam,
Mesélhetnék még, de elcsuklik a szavam.
Mert tudom, hogy önmagam árnyéka lettem,
S a győzelmeimmel is csak vesztettem.
Hiszen a nők, akik régen még szerettek,
Mára már halálos ellenséggé lettek.
És már nem lángolok rég a hajnali kéjben,
Mint, hajdanán minden nap a rivaldafényben.
De most kegyelemért könyörgök az Úrnak,
Amíg ők naponta a haverokkal kúrnak.
Hát ezt érdemeltem? Oké én vettem,
De mond akkor eddig miért szenvedtem?
A napjaim miért zokogással teltek,
És miért nem volt nap, hogy nem vertek?
A borzalmakat majd a síromba viszem,
De elhiszem máig, amit üzen a szívem.
Amit a fülembe suttog minden reggel,
„Barátkozz meg a szeretetettel!”
Hát, eljött az idő, mi változtatni akar,
S az önsajnálat már engem is zavar.
Nem vagyok más csak pszichopata állat,
Hát, elkélne már egy telitalálat.
Kérdés, hogy az akaratom ehhez elég-e,
Hát utána járok, mert a múltamnak vége!
Hagyd, hogy elbűbájoljon a Tha Shudras!
