|
|
|
Volt idő, mikor még hittem a nőkben,
Hű társakban, titkos szeretőkben.
De rájöttem, hogy a valóság más,
Felrázott lassan a sok csalódás.
A szépség számukra eszköz csupán,
Te meg csak bámulod a mellüket bután.
Mert elvakít a saját ösztönös éned,
S a javulásra sincsen túl sok esélyed.
Tegnap is, ahogy sétáltam a nyárban,
Egy bombázót látok tipegni a várban.
Szőke haján lágyan tört meg a fény,
Pedig félig sem igazi emberi lény.
Sosem volt szüksége meggyőző erőre,
Hát süt is róla az értelem előre.
Amije van, azt könnyedén szerezte,
S a pénznél jobban csak önmagát szerette.
Mini kis mobilon szüntelenül csacsog,
Pedig az igényei igen csak nagyok.
Gucci napszemüveg, Prada kistáska,
Hétköznapi farmerben soha nem járna.
Műanyag a melle, a szája, a haja,
És tuti, hogy mindig van valami baja.
Mindig van ok, ha a tenyere viszket,
Létszükséglet neki, hogy hisztizhet.
A minimből majdnem mindig kilóg a feneke,
Neki mínusz 10-ben is pont ugyanúgy van melege.
És kint vannak dobva a nagy műanyag cickók,
Hogy bámulhassák csak a nyálcsorgató fickók.
S ha ez esetleg nem lenne még ez sem elég,
A bájait otthon tárja a nagyközönség elé.
S ha nagyobb az ambíció, mint a franciaágy,
Ne félj a webkamera mindig, mindent lát.
Önmagát nyuszikának, meg cicának becézi,
S a legnagyobb vadat mindig kipécézi.
S megismétli minden bugyuta kis szavát,
Kicsit sem értékeli túl ám önmagát.
Ha csóró vagy számára nem is létezel,
Hisz nála egy kör már régen nem kétezer.
A szülői szigorból ennyi maradt hát,
Szakítja vadul a korlátokat át.
S messzire kerüli a rá vetülő árnyat,
Hisz az anyjára ütött, de ki tudja hányat.
S ki tudja, mikor tudatosul benne,
Már nem létezik, ami lenni szeretne.
Hagyd, hogy elbűbájoljon a Tha Shudras!
