|
|
|
Egyedül vagy, s amiben hiszel nem is létezik,
Mit otthonodnak hittél, azt lazán szétszedik.
Az alázatodtól is megfosztanak Téged,
S már mindenkit ugyanúgy irányít az érdek.
És hiába hiszed, hogy tisztességes vagy,
A hit régen kevés, hogy becsületes maradj.
Mert itt már Te réges-rég nem számítasz,
Becsapod magad és mindenkit ámítasz.
S a hónap végén bár csenget a kassza,
De a szégyen a bélyegét mégis rád ragassza.
Hiszen szépen lassan majd Te is kiborulsz,
És szégyellni kezded, amire rászorulsz.
A tükörben pedig már nem magad látod,
És elfogytak mellőled az országos barátok.
S már senkit nem érdekel mi mindent adtál,
Ha felébredsz, látod, hogy magadra maradtál.
Árnyéka vagy csupán egykori énednek,
Szívedben régen csak félelmek ébrednek.
És utána csak az emlékek maradnak,
Kifordult emléke vagy csak önmagadnak.
Rájössz, hogy a sorsod nem túl virágos,
Hazudsz, mint a vízfolyás? Így már világos!
De ne szégyelld, hiszen mindenki csinálja,
És a mocskos szitkokat jámboran csak állja.
Látom, hogy nem egyeznek bennünk a nézetek,
Hogy én vagyok hülye, és biztos, hogy tévedek?
Hát, lehet, hogy így van és tényleg hülye lettem,
De gyengéken én sosem nevettem.
És lehet, hogy engem is egyszer bedarálnak,
S az őszinteségemért majd holtan találnak.
Talán megérted akkor, hogy mi ez a maszlag,
És felfogod végre, hogy Téged is átbasztak.
Hagyd, hogy elbűbájoljon a Tha Shudras!
