|
|
|
Forr bennem az indulat megint,
De a bajaimra a nagy Ő csak legyint.
Nem látja azt, ami fáj nekem belül,
És vakon hiszi, hogy a vihar majd elül.
Pedig tornádóként pusztít bennem a kín,
És nem tudok osztozni ezen senkin.
Na, nem mintha tényleg osztoznék ezen,
Csak vérfolt virít a régi jelmezen.
A szívemből lassan szivárgó vér,
Bármit is teszek, már mindent elér.
Ő pedig – a nagy ő – csak nézi,
S a tétlensége a bajt tetézi.
Mert amíg ő meredten pislog,
Új sebek nyílnak meg lelkemen itt – ott.
És szökik belőle, amiért itt volt velem,
És szökik belőle a szerelem.
Az a valami ami, éltetett benned,
De még most sem kell felébredned.
Maradj csak néma, önkéntes mártír,
Bár az érzés hiánya majd mindent átír,
De persze csakis egyedül bennem,
Hiába maradsz a nagy Ő szememben.
Mert hiszen, Te nem hibázol soha,
Én vagyok hülye, szemét, ostoba.
Én vagyok ki, ellened orvul kést ránt,
Én vagyok, aki mindig csak bánt.
De, hogy tudnék én így létezni a mával,
Ha úgy beszélsz velem, mint a kutyával?
S a dolgaink sajnos jó rég így mennek,
Észre sem véve hordasz le mindennek.
Most megadtad mégis az utolsó lökést,
És megkaptam durván a kegyelemdöfést.
Hagyd, hogy elbűbájoljon a Tha Shudras!
