|
|
|
Ott tartok ismét, hogy megint bármit merek,
Megint ellenem fordult pár hülye gyerek.
És, hogy mit miért tesznek, maguk sem tudják,
Hisz, esténként otthon az anyjukat dugják.
Szerintük régóta nem kéne élnem,
De most komolyan: Ezektől kéne félnem?!
Saját sorsuk a fejükbe pusztító kórt, rakatot,
Hogy leverni próbálják a masszív Lakatot.
Hiszen ez értelmetlen és felesleges dolog,
Ahogy fröcsögnek az önkéntes terminátorok.
Semmi sem szent nekik, bármit elrontanak,
Vígan hazudják, hogy igazságot osztanak.
Csak, hogy az igazság, az egy egyetemes dolog,
De a Ti agyatok valami más körül forog.
Ömlik a jó tanács, hogy mit kéne tennem,
Na, de hazai pályán…legyőzni…engem??!
A túlzott önbizalmatok nekem csak imponál,
De a hangotok élőben majd furán intonál.
Túl hamar várjátok a győzelmi tortát,
Magam harapom át majd mindőtök torkát.
De nézzük csak kikből is áll az álomcsapat,
Akik tetteihez csak gyűlölet tapad.
De az álmotok az utolsó köreit futja,
Nem szindikátus ez, csak a vesztesek klubja.
Kezdjük hát, a sort most veled drága Talim,
Már régóta nem Hozzád szólnak a dalaim.
Fogd fel végre, hogy a saját utamat járom,
Te magadnak akarsz mégis minden áron.
És mondod, hogy szíved értem megszakad,
Közben észre sem veszed: Kinevetteted magad!
Pedig ezerszer kértem, hogy a szívedet vidd el,
Lásd be szépen végre, hogy szeretni nem így kell.
Lelkedet ideje lenne acélosra edzeni,
Mert a szerelmeddel sosem tudtam mit kezdeni.
Keress mást magadnak, ki tisztel és szeret,
Mert az én életemben, Te nem kaphatsz teret.
És most itt fogunk megállni egy szóra,
Itt van ez az izé, valami Pandora.
Ki igét oszt jóságos tündér bőrbe bújva,
Pedig nyilván csak egy agyatlan kurva.
Amiket firkál, még csak maga sem érti,
Bár, azt hallom nem is nő, hanem férfi.
De minek adja ki magát akkor nőnek,
A statisztikái tán emiatt nőnek?
Én nem tudom, de nem is érdekel most már,
Hisz az alakításáért úgysem jár Oscar.
Pár csontot azért majd Neked oda lökök,
Pedig nem vagy több csak egy fontoskodó köcsög.
S most megint obszcén leszek, előre is bocsi,
Hisz jól fejlett barom vagy csak Kuroshi.
Még Te becsmérelsz engem, még Te minősítesz,
De nem mondasz értelmeset, csak nyüszítesz.
Bölcselkedni próbálsz, de nem gondolkozol sokat,
S még Te tartasz nekem kiselőadásokat?!
Már észre sem veszed, hogy kinek mit hazudsz,
Mikor még csak helyesen írni sem tudsz!
A verseimet szidod meg az összes videóm,
Pedig a betonba tapos ez a rímrodeóm.
És vicces, hogy azt mondod el kéne mennem,
Mégis rendszeresen jössz és olvasol engem.
Nyugi én tudom, hogy milyen provokatív dolog,
Hogy akit úgy utálsz, a szemedbe mosolyog.
Hisz a soraimat eddig is hiába martad,
A pofád már többé nem segíthet rajtad.
Hát, ők a jelenkor legnagyobb barmai,
És maradnak, míg őrölnek a türelmem malmai.
Ezek azt akarják, hogy mint Ők olyan legyek,
Hogy a döntéseikről példát én vegyek.
Pedig semmihez sem értve fikáznak engem,
Nem is kell sok ész hibát találni bennem.
Még, hogy csak vélemény, még, hogy adatgyűjtés,
Nektek túl bénán megy ez a „halálba küldés”.
Régen még mi is a Bushido-t valltuk,
De ezek csak majmolják: Nevetek rajtuk!
A megtorlás ellenük szép lassan megérik,
De remélem, küzdenek az utolsó csepp vérig.
Hagyd, hogy elbűbájoljon a Tha Shudras!
