|
|
|
Ahogy haladunk az álmunk felé,
mit el nem érünk sohasem tán...
Nehidd hogy nincs már semmisem,
az üveghegy túl oldalán...
Mindig az szép, mi semmit sem ér,
mindig az ad, ki sohasem kér...
mindig az gyűlöl, ki legjobban fél
mindig az szeret, ki benned él...
tudod hogy nincs, nincs már időd,
te mégis küzdesz, hogy elérjed őt...
hogy megérintsd, érintsd, érintsd a nőt,
aki sírt érted, egy évvel ezelőtt...
Mindig az fél, kinek van még miért,
mindig az gyűlöl, ki semmit sem ért,
mindig az ad, ki egy dolgot kért,
hogy sírhasson végre, valakiért...
Sohasem adtam, ő mégsem sírt,
teher voltam, de mindig elbírt,
Sohasem gyűlölt, ő semmiért,
szeretett engem, valamiért...
Én még akartam hinni egy szebb világban,
én reménykedtem hogy jobb lehet,
Én még érezni akartam az illatod,
és megfogni a két kezed,
ez egy szerelmes szám is lehetett volna,
bár úgysem hallod, hisz messze vagy,
Miért is van bárki mellettem,
ha egyszer úgy is cserben hagy...
Hát tessék nyugodtan sorba állni,
csendesen mélyen a sírba szállni,
és ha majd rájössz ott lenn, hogy szebb volt itt fenn,
próbálj meg valahogy visszamászni...
Mindig az szép, mi semmit sem ér,
mindig az ad, ki sohasem kér...
mindig az gyűlöl, ki legjobban fél
mindig az szeret, ki benned él...
míg elhal egy szó, két élet elvész,
kérlek üzenj, ha végleg elmész...
De én még állok és örökké várva,
a napfényt nézem, ha visszatérsz...
Mindig az szép, mi semmit sem ér,
mindig az ad, ki sohasem kér...
mindig az gyűlöl, ki legjobban fél
mindig az szeret, ki benned él...
Ahogy haladunk, az álmunk felé,
mit már elértünk egyszer talán,
nincs belőle semmisem,
az üveghegy túl oldalán...
agyamat szeli a szótlanok szava,
honvágyat érzek de merre van haza?
sírnom is kéne, hát hol vagy baba?
hazaértem, de nem várt anya...
Mutass hát végre egy másik ajtót,
ahol belépve tényleg lenne béke,
ahol nem egy fal lenne a folyosó vége,
és egyszerű is lenne csak hinni kéne...
Ahol együtt lehetnénk nyugton végre,
a halálon pedig egy jót röhögve,
meglennénk hívva egy újabb körre,
mely ismétlődne, mindörökre...
Mindig az szép, mi semmit sem ér,
mindig az ad, ki sohasem kér...
mindig az gyűlöl, ki legjobban fél
mindig az szeret, ki benned él...
Mindig az szép, mi semmit sem ér,
mindig az ad, ki sohasem kér...
mindig az gyűlöl, ki legjobban fél
mindig az szeret, ki benned él...
Ahogy haladunk, az álmunk felé,
mit már elértünk egyszer talán,
nincs belőle semmisem,
az üveghegy túl oldalán...
Hagyd, hogy elbűbájoljon a Tha Shudras!
