|
|
|
Kőfalak közt, tornyok ormán, itt az én hazám.
Álmaimról lemondtam már régen.
Rejtekhelyem magányából nézhetem csupán,
hogy zajlik az élet lennt a téren.
Ismerem már minden ember arcát,
életüket velük együtt élem.
Minden vágyam egyetlenegy boldog óra kinnt.
Nem is kell más. Égi áldás.
Ott járnék, kinnt a téren én,
ahol nincsen árnyék és minden csupa fény.
A két karomba zárnék gazdagot, szegényt,
és bút, sorscsapást nem bánnék.
Soha mást nem kívánnék.
Vár reám a sok-sok nyüzsgő utca, út és tér,
ott, kinnt végre emberek közt élnék.
Én tudom csak szabadságuk kincse mennyit ér,
bármelyikkel boldogan cserélnék.
Adj egyszer Istenem egy órát,
többre nem is vágynék.
Napsugár, ha int,
szárnyak nélkül szállnék.
S a boldogságra kinnt,
ó, végre rátalálnék és
felednéma kínt.
És mind a bús magányt vállalnám.
Égbe száll, száz imám,
végre már meglátnám,
a csodát, mely kinnt vár rám!
Ez itt az ÉRZÉS!
