|
|
|
A hatvan éven túljutottunk,
s kevesebb már, mi megmaradt.
Kevés öröm közt sok volt a gondunk,
s az élet közben elszaladt.
A fiaink is már nagyra nőttek,
kezüket más kéz fogja át,
megértő szemmel nézzük őket,
de hol van már az ifjúság?
Csak az évek mentek csendben el felettünk,
de a szívünk még a régi tűzben ég.
Jót és rosszat nem feledtünk,
számíthat ránk bárki még.
S ha a múltat néha-néha felidézzük,
sohasem panasszal telve tesszük ezt.
Egy élet képeskönyvét nézzük,
valami bennünk fájni kezd.
Végén járunk már az útnak,
s ha az ifjúság helyünkbe lép,
reméljük ők még többre jutnak,
nekünk majd ez lesz büszkeség.
És a postás is havonta egyszer csenget,
de rajta kívül van még számos jó barát.
Felkarolják mind az embert,
bár az ősz napfény süt le ránk,
ez az őszi napfény szebben süt le ránk.
(És nem volt)könnyű útunk idáig,
a sors is néha közbeszólt,
s míg eljutottunk e korhatárig,
sok társ más útra bandukolt.
És mégis-mégis, hogy szépnek látjuk
a tegnapot, mert ifjú volt,
elérni mégis ezt kívántuk,
a csöndes, békés holnapot.
Csak az évek mentek csendben el felettünk,...
...ez az őszi napfény szebben süt le ránk.
Utoljára szeptember 12-én!
