|
|
|
Úgy kezdődik el,
Mint egy édes, tejszagú bölcsődal
és másnap minden odafagy.
Sírnék, de elringatnak szépen zengő jóslatok
s az álom újból feragyog.
És keresem még és elakadok
és keveslem már az áldozatot;
az életem vár és belehalok,
de azért vagyok.
-Többet mért ígérsz?
Az a jó, amikor belenyugszom.
Mond meg, mért nem elég
a földön az ég s az égen a csillag?
Mért nem elég a végtelen fény, ami befogad?
Mért nem elég, mért nem elég bármire virrad,
mért nem elég százezer éj-egyedül?
Az első lépés jólesik.
A kezem fogják még.
Oly szép a világ! Nézd végig!
Egyedül.
Folyósokon futkosva s néha négykézláb; járj iskolát!
A lépcsősor, mely körbevisz.
a mellszobor, mely másba hisz;
a vitrinben a boldogok;
kép a falakon és fal van a képeken.
Tanulj meg élni szépen!
Egyedül!
Az ajtórésből tömjén száll,
benn a boldog emberpár.
Legyünk áldva, és neveljünk együtt sok szép árvát...
Tanítsd járni s tarts ki míg látod, leköröz
sok újabb boldog örökös.
Egymáshoz oly közel
-ehhez is értünk-
testünk összeér,
s föltéptünk már égboltot, tengereket,
de aki tehetné és szeretem már és akarom már,
lelkem burkát fel nem tépi,
árvaságát át nem éli,
s maradok egyedül.
Mindörökre.
Augusztus 10. Budapest Park
