|
|
|
| Előadó: | Phoenix |
|---|---|
| Album: | Keressük! |
| Szövegírók: |
Phoenix Szombathelyi Ferenc |
| Keressük a zeneszerzőt! | |
| Kiadó: | Keressük! |
| Stílus: | Keressük! |
| Címkék: | Keressük! |
Phoenix:
Mondhatod 1000 féleképpen, 1000 féle nyelven
Én már akkor sem értettem, süketnek néztél.
Rom lettem, egy porszem a forgószéllel szemben,
Mit felkaptak, sziklákat koptatott, ez mélység.
Én feladtam, eldobtam magamtól mindent,
a hitem elvesztettem, mi egykoron még táplált.
Nem bírtam élni, nem nevettem többé viccen,
Belsőm gránittá változott, hozzám a gonosz átállt.
Azt hittem tisztán látok, és könnyes szemmel zuhantam,
Megismertem a világot, pedig sohasem utaztam.
Magammal beszéltem burkomben, játszottam bábokkal,
Létra alatt sétáltam, halva született álmokkal.
Stabilan álltam, nem hittem többé a csodákban,
Egy lábbal, vakon, csoszogtam a homályban.
Szemed üres lett, belsőm sivár, a nap is csak kiszívott,
Igaz, senki sem szidott én csak tudtam, mi vár engem.
Hogyha szorítani akartál, mondtam, hogy inkább engedj,
Inkább menj el, mert félek tőled, tőle és tőletek.
Ha elegetek van belőlem, nyugodtan lőjetek rám,
Hálót szőjetek rám, öljetek meg!
Lehet nem vagyok méltó arra, hogy köztetek létezzek,
Hogy érezzem belsőtök, lehet el kéne véreznem,
Pedig legbelül még élek, még hiszek benne,
Hogy valahol vagy nekem, és ez nem pusztán véletlen,
Még hiszek benne, hogy újra tudok érezni,
Hogy újra tudom élvezni az életet.
Lehet rám raktad a bélyeget és most csalódást okozok,
Mert nem látom, ki kéreget, csak a fény felé csoszogok.
Ajkad, szemed, kezed, illatod magammal hordozom,
Köszönöm, hogy kopott belsőmet te újrafoltozod,
Köszönöm, hogy vagy, hogy álmodhatok rólad,
Hogy adtál még egy esélyt mielőtt sínekre állok.
Érzem melegét a hónak, ha velem vagy nem kiáltok,
Nem szúrnak szilánkok és van értelme a szónak.
Ölelésed védőburok, szemed a fény.
Eső a mészkőn, természetfeletti lény vagy
Ki energiát ad fáradt, keserű lényemnek,
Keselyűk véreznek, az árnyék meghalni látszik,
Pedig karöltve jártunk, de mostmár egyedül mászik.
Most te vagy mellettem, szükségem van rád,
Nem kell más, tudom, megértesz, csak karolj át,
A sínek kacagnak, azt hiszik győznek majd ellenünk,
Pedig összekötnek minket, nem taszítanak el,
Ha szítanak ti maradtok, mi viszont elmegyünk,
Vagy elmész. Akkor én is, mert rád vártam eddig,
Nem leszek Orfeusz, és nem vagyok Párisz.
Eltörpül Hádész, nem hervad el a nárcisz.
Te vagy a menedék, a mankóm, a nyájam már nem terelném.
Szemedben látom, hogy érdemes volt újra megpróbálnom,
Szavakba nem önthető, vagy csak egy valóra vált álom.
És tudom, belül érzem, hogy érdemes volt várnom,
Megtudtam milyen, mikor az ember nem csak a porban van,
Járunk a hóban, a napról beszélünk, így olvad,
És már nem kérdezem meg, mert tudom, hogy te hol vagy.
Ez nem délibáb, nem leszek könnyelmű Orfeusz,
Hiába a hosszú út, nem tud elaltatni Morpheus.
Ébren vagyok, ébren álmodom, ébren alszom.
Kaptam létet, hol csak voltam,
Adtál létet, hogy éljek.
Refrén (2x):
Minden mindegy mostmár, mindezt álomként élem meg,
Nem hiszek benne, hisz itt semmi sem véletlen,
Elmentél, többé úgysem látlak, hagyom hogy elvesszél,
Hogy az árral szemben evezzél,
Tehetetlen vagyok, csak forgolódom ágyamban,
És nem értek semmit, már nem érzek semmit.
Veritaz:
Mondhatod 1000 féleképpen, 1000 féle nyelven,
Amit most leírok, mindig tartsd fejben,
Mert bár a világban sok a gazság, de ez egy nagy igazság,
Sokan az elméjükbe örökre beírhatnák.
Sokan kutatják, sokan szinte kézbe kapják,
Sokan keresik, de végül már hagyják, feladják.
Ez egy kártyavár érzés, őrjítően bonyolult kérdés,
Mellyel együtt jár a megértés, és néha a féltés.
Sokszor az öröm, sokszor pedig a bánat,
Sokszor az ember már egy életre belefárad.
És hagyja, feladja, úgy hogy meg se kapja,
Mert csak ahhoz kegyes, aki igazán akarja.
Persze van, hogy megkeseríti életed,
És önsajnálatodban rezignáltan kérdezed,
Hogy szerencsétlen fejed, mit is véthetett.
Mert nélküle el sem tudnád képzelni,
Hogy élheted létedet.
Van, hogy sajnálkozhatsz, máskor mindent ajnározhatsz,
Végtelennek érezhetsz mindent, máskor szarrá rogyhatsz.
Keresed az egyensúlyt, és mikor elrontod,
Akkor átkozott, meg nem érdemelt átkaid ontod,
Úgy érzed, csak a te gondod, de nézz körbe te!
Nem mások tükre, hanem a tiéd a görbe.
Sokszor elég egy nézés, egy mosoly, egy hang,
Hogy felerősödjön benned, ami tompa volt és halk.
A mennybe szállhatsz, vagy a pokolba hullhatsz,
Égető lángra gyúlhatsz, vagy éppen kihunyhatsz.
Minden labilis, de lehet nagyon stabil is,
Sokszor lekicsinyít dolgokat, de sokszor nagyít is.
Amilyen kis dologtól felgyúl, olyan kis dologtól feldúl,
Ahány dolgot megjavít, van hogy annyit elszúr.
Ebben egyenlő lehetsz, lehetsz vak, őrült, egészséges,
Lehetsz testileg sérült, de az nem kétséges,
Hogy mindannyian ugyanúgy érzünk, néha ugyanúgy nézünk,
Hogyha elmúlik, de nem akarjuk, ugyanúgy vérzünk.
Kiegészítheti gyertyafény, vagy a csillagok ragyogása,
De a lényeg, hogy átáramlik rajtunk érzékeink minden vágya.
Néha ellenállunk, néha már alig várjuk,
Hogy egybefonódjon velünk, és együtt járjuk,
Együtt várjuk, együtt akarjuk, együtt érezzük,
Hogy vele együtt a legtökéletesebb formát képezzük.
De néha bevillan, hogy tán elillan,
Épp ezért féltjük, védjük,
Ha megszűnik, csak állunk, és nem értjük,
Hogy mi lehetett az ok, hogy mi lehetett a gond,
Mi vezethetett idáig, hol volt a töréspont.
Sokszor nem is tehetünk róla, csak úgy kialszik a fény,
Hiába minden remény, a tény, hogy nincs már a lény,
Ami mindezt okozta, ami mindezt fokozta eltűnt.
És nem lesz aki ezt kinyomozza,
Hiszen a lelkünk ilyenkor emlékeztet antik romokra,
Amit antik költők szedtek antik sorokba.
De ebből áll az élet, ez a szar, ez a szemét,
Akinek sokszor megfogjuk, majd eltaszítjuk kezét.
1. rész, Fotográfus mesterek és fotóművészek íróportréi, 2024. április 27 – június 24.
2. rész, A múzeumi fényképészek íróportréi, 2024. június 27 – december 15.
2024-ben alapításának 70. évfordulóját ünnepli a Petőfi Irodalmi Múzeum, amelyet egy gazdag és sokszínű, gyűjteményeit bemutató kiállítássorozattal ünnepel meg. Ennek a sorozatnak képezi az első részét A halandóság törékeny arcai fotókiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményének íróportréiból. A jubileumi tárlat olyan válogatást mutat be a múzeum archív fényképeiből, amely sajátos keresztmetszetet nyújt az irodalom jeles szereplőiről éppúgy, mint a magyar fotótörténet kiemelkedő alkotóiról.
A kiállítás felépítése rendhagyó, mivel azonos főcím alatt két önálló, időben egymást követő tárlat szerepel. Az elsőn (2024. április 27 – június 24.) az archív írói arcképekre, míg a másodikon (2024. június 27 – december 15.) a múzeumi fényképészek munkája során készült portrékra kerül a hangsúly. A két egymást követő tárlat összesen mintegy 150, a múzeum tulajdonában lévő klasszikus magyar író arcképét vonultatja fel.
Végigtekintve a kiállításon, a látogató számos ismerős fényképre bukkanhat. Ki ne látta volna tankönyvében a megtört tekintetű Arany, az igéző Ady, a kalapos dendi Kosztolányi vagy a vigasztalan Juhász Gyula fotóját? Közös bennük, hogy valamennyit a PIM fotógyűjteménye őrzi.
A múzeum már 1954-es megalakulásakor kiemelt jelentőséget tulajdonított a fotográfiáknak, amelyek műtárgyként, készítőjüket is megnevezve kerültek be a nyilvántartásba. Az áprilisban megnyílt tárlat válogatás a Művészeti, Relikvia- és Fotótár 40 ezer darabos írói ikonográfiai kollekciójából, a PIM fotógyűjteményének legértékesebb egységéből. A Művészeti Tár fotógyűjteménye országosan is a legnagyobb írói képi adatbázis, és mint ilyen, nélkülözhetetlen kiállítások, irodalmi kiadványok összeállításakor is.
Az első bemutatón (2024. április 27. – június 23.) szereplő, időrendben kiállított mintegy 80 fénykép neves fotográfusok – Simonyi Antal, Ellinger Ede, Uher Ödön, Székely Aladár, Rónai Dénes, Pécsi József, Escher Károly, Zinner Erzsébet, Balla Demeter, Gink Károly, Molnár Edit, Szilágyi Lenke és többek - munkáin keresztül egyben fotótörténeti ívet is felrajzol, érzékeltetve, hogyan alakult a portréfényképezés technikája és szemléletmódja a korai és a legújabb felvételek között eltelt mintegy 150 évben. A tárlat legkorábbi fotográfiája Tiedge János Vörösmartyt ábrázoló felvétele 1854-ből, míg a legutóbbiak a 2000-es évekből valók. A kiállítás az irodalom és fotográfia egyfajta izgalmas találkozására invitál.
A gyűjtemény bővelkedik különleges, korai fényképészeti eljárással készült eredeti fotográfiákban. Kiemelkedik közülük Székely Aladár Ady Endréről 1915-ben készült dedikált fotója, Simonyi Antal Jókai Mórról, illetve Arany Jánosról készült albumin fényképei, Ellinger Ede Arany János fényképe, Balogh Rudolf Molnár Ferencről haditudósítóként készült fotója, vagy Edward Steichen, a divatfotózás úttörőjének Molnár Ferenc portréja, és Kaffka Margit albumin fényképe.
A halandóság törékeny arcai címet Juhász Ferenc Molnár Edit Íróportréim című 1973-as pécsi kiállítására írt megnyitóbeszédéből kölcsönöztük.
A második kiállításon (2024. június 27. – december 15.) a PIM fotósai (Berekméri Zoltán, Flesch Bálint, Bókay László, Dobóczi Zsolt, Belicza László Gábor, Gál Csaba és Birtalan Zsolt) által az elmúlt évtizedekben készített íróportrékra kerül majd a hangsúly.
A kiállítás kurátorai: Kovács Ida és Kemény Aranka irodalmi muzeológusok, PIM
Grafikai tervezés: Csuport Andrea
Látványterv: Mihalkov György, PIM
