|
|
|
Nyolcvanöt július, balettcipő,
vörösbort ittam és belépett ő.
Így hát most azt a dalt énekelem,
amit arról az estéről ő írt nekem.
Nyolcvanöt július, Andrássy út,
jó annak, aki még sétálni tud.
Megállni akárhol bámészan és
nézni és nem tudni, hová is néz.
Már elzúgott régen a csúcsforgalom,
és sétáltunk, s ma is még dúdolgatom.
Hogy addig jó, ameddig álmélkodunk,
még bámészko, bámészko, bámészkodunk.
Mondd, fogunk-e lófrálni még?
Bámulni felhők sorát.
Az Andrássy úton a fák
lemetszett ágairól
le nem hullt leveleken
taposni estéken át.
Fogunk-e lófrálni még?
Fogunk-e még?
Mentünk a rosszkedvű házak között,
közönyös égbolt a fejünk fölött.
Mentünk a közönyös égbolt alatt,
a mosoly az arcról itt gyorsan lefagy.
Vagy családi képekre költözik át,
fölveszik, leveszik, mint egy ruhát.
Hát lázadás lett itt a bámészkodás,
viharos szél fúj a sétákon át.
Mondd, fogunk-e lófrálni még?
Bámulni felhők sorát.
Az Andrássy úton a fák
lemetszett ágairól
le nem hullt leveleken
taposni estéken át.
Fogunk-e lófrálni még?
Fogunk-e még?
