|
|
|
Ezer ajtót zártál rám, hogy sose kelljen többé félned
A hangtól, mi bennem árad. Vesztem vártad, mégis élek.
Gurítottál sziklát rám, hogy ne találjon hozzám senki,
Kötve gúzsba, zsákba, vesztem várva, hogy végem, ennyi!
De panaszom soha nem sír fel.
Hiába nagy a haragod szele, nem fúj el.
Ne reméld, hogy elpusztít még, mert én a dalaimban élek rég!
Nekem estél, szétzúztál,
Darabokra morzsoltál.
Hogy lassan porrá málljak, és alá szálljak az évek múltán.
De panaszom soha nem sír fel.
Hiába nagy a haragod szele, nem fúj el.
Ne reméld, hogy elpusztít még, mert én a dalaimban élek rég!
Dobogás vagyok, ahol egy dal szól,
Dobolás vagyok, ahol épp alszol.
Vagyok a hangsor a remegő éjben,
Futam a zongora feketéjében,
Vagyok a kórusa viharos nyárnak, vagyok ének a zivatarban.
Üteme gyorsvonat robogásának, vagyok taktus a kocsizajban.
Moraj a földben és zaj a résekben, vagyok ritmus a repedésben.
Vagyok a dallam az ölelésekben, vagyok csengés a nevetésben.
A hang vagyok a te csendedben!
Kiteríthetsz, nem bánom. Csak a bőröm van a vásáron,
Én már máshol járok, és csak állsz ott, mégsem érted,
Hogy vesztem várod, mégse félek…
Hogy vesztem látod, mégis élek.
ONLINE MEGHÍVÓ
