|
|
|
Piros, nagy köd-tályogok közül
Sunyított rám a csalfa Nap,
Midőn így szólék:
Kelj föl és légy szabad.
Tán Budapesten, talán máshol.
Alig emlékszek valamire
A néhai világból,
De szomorúan föltámadtam.
Sírom sziklái szétgurultak,
Füstölt a Golgota s kiléptem
Föltámadottan, tétován
Mély Sárkány-sírjából a múltnak
S mint akinek kevés a vére,
Elindultam új apostolok
Keresésére.
Vihar s üvöltő Tátra-erdők
Voltak az én Tamásaim,
Míg ujjaikat mártván
Sebeimnek nyílásain benyúltak,
Én megromoltan feledőn és némán
Elhagytam el a múltat.
Én nem tudom, ki vagyok?
Vagyok-e éltem-e, élek?
Valakinek neve vagyok,
Vagy örököse egy halott
Szomorú nevének?
Lázamat az est, postámat
A posta,
Mintha régen-régen hozná,
Úgy hozza.
Valami úgy fog, mint rabot,
Mint alvajárót a tetőn,
Kit én is nézek reszketőn,
Mint furcsa távolit.
S amit én mondok, oly hűvös.
Mint jégbarlangba ordítón
Besüvítő vihar-szavak.
Valahol hóban elakadt,
Valami messze hómezőn
Az én régi valóm.
Én nem tudom, miért néznek rám
Kutató arcok?
Arcomon nincsen régi írás,
S a régi harcok
Nagy legendája elmosódott
Vén arcomon, vén fejemen.
Olyan vagyok,
Mint rosszul kezdett
És meg se kezdett szerelem.
Óh, jaj annak, aki feltámad
S nem érzi önnön-életét
Beszédje kongó báb-beszéd
S báb-színpad bábja ő maga.
Kérdés, kísértés és titok
Én azt várom: valaki majd
Hívni fog
S édes, meleg szájjal
Súgja meg majd, hogy ki vagyok.
Itt tó van a Tátra ölén,
Csillogó, tiszta, vad,
Keresem benne a századokat
Az életemet,
A sírtáró dalokat.
Keresem magam közelségét,
A szállaló Időt
S a tükröt, a varázsosat
A megismertetőt.
És megáll az Élet
És tudom, hogy most már semmi sincs
Senki sem él
És semmi sem igaz.
Keshedt, vén arc vigyorog a tóból
És nem tudom: ki az?
Föltámadtam, jaj, föltámadtam.
Elismerésben részesült a Dallamos Villamos rendezvényünk
